Keserű igazság

A betiltott magyar játékfilmek toplistáján előkelő helyet foglal el a Keserű igazság: harminc évet töltött dobozba zárva. 1956 nyarán forgatták, a forradalom kitörése miatt nem mutatták be, majd az új politikai korszak, a Kádár-rendszer hajnalán a „rendcsinálás” áldozatává vált. A Rákosi-rendszert követő, enyhülést hozó pár évben a politikai reformok adta szabadabb légkört kihasználva több, a kommunista diktatúrát kritizáló alkotás született. Az 1955-ben és 1956-ban előkészített és forgatott filmeket közvetlenül a forradalom leverését követően a Magyar Szocialista Munkáspárt, hatalmának megerősítésén dolgozva, a kulturális és szellemi élet tisztogatása közben gyanakvással nézte. Évtizedekre dobozba zárták az Eltüsszentett birodalom (Banovich Tamás, 1956/1990) és A nagyrozsdási eset (Kalmár László, 1957/1984) című filmet, míg a Bolond áprilisnak (Fábri Zoltán, 1957/1959) és a Játék a szerelemmelnek (Apáthi Imre, 1957/1959) – mindkettőben a politikai okból bebörtönzött Mensáros László játszott – késleltették a bemutatóját. Felmerült további filmek betiltása is, de végül A császár parancsára (Bán Frigyes, 1956), A csodacsatár (Keleti Márton, 1957) és az operett­átirat, a Gerolsteini kaland (Farkas Zoltán, 1957) forgalmazását jóváhagyták.

A Keserű igazság bátran bírálja az ötvenes évek társadalmi viszonyait, kimondja a vezetők alkalmatlanságát és a felelősségre vonás hiá­nyát. Sztankó János (Bessenyei Ferenc) mezőgazdasági üzemeket építő vállalat igazgatója, tele energiával és tettvággyal. Újabb, eddigi legnagyobb megbízását, egy gabonasiló építését mindenáron határidő előtt akarja teljesíteni, hogy elnyerhesse a sok gyárat összefogó tröszt vezetői pozícióját. Az építkezés vezetését egykori barátjára, a „büntető táborból” négy év után szabadult és általa felkarolt politikai elítéltre, a tapasztalt mérnökre bízza. Palócz Imre (Gábor Miklós) hiába figyelmezteti a rohammunka veszélyeire, az épület süllyedésére, Sztankó hallani sem akar a józan érvekről, csak a határidő teljesítése érdekli. Mikor a tragédia bekövetkezik, és az épület ráomlik a munkásokra, a felelősséget Palóczra hárítja.

Várkonyi Zoltán az önkényuralom propagandaeszközét, a sematikus filmek dramaturgiáját fordította a rendszerrel szembe. „Ellentermelési” filmje a személyi kultuszt kiszolgáló filmtípus bíráló újragondolása. Ő is rendezett a sematizmus jegyében: az 1952-es Nyugati övezet kémtörténet, az egy évvel későbbi A harag napja a Tanácsköztársaságot dicsőíti, ismerte tehát a diktatúrában kötelezően előírt karaktereket és konfliktus-sémákat. A Keserű igazságban a kommunista rendszer bűneit úgy leplezi le, hogy ellenkező előjellel használja e sablonokat. A munkaverseny tragédiához vezet, a kommunista szereplő antihős, az értelmiségi pozitív figura, és a rendszer áldozata.

A kritika célkeresztjében az alkalmatlan vezető, a hatalmával visszaélő Sztankó áll. A film elején még megnyerőnek találjuk, lelkesen vezeti az építkezést, és maga mellé veszi börtönviselt régi barátját. Aztán a történet előrehaladtával egyre tisztábban látni zsarnoki jellemét: az ő figurájában sűrűsödnek a személyi kultusz vezetőinek torz jellemvonásai. Erőszakos, gátlástalanul érvényesülni vágyó, önmagát mindenhatónak képzelő vezető (személyével kapcsolatban háromszor hangzik el ironikus utalás Istenre), aki emberi gyarlósága betetőzéseként a felelősség alól kibújva elárulja barátját.

A hataloméhes pártkáder Sztankó és a megtört, kiábrándult, a bűnrészességet elutasító értelmiségi Palócz párharca adja a történet vezérfonalát. Utóbbi a szakmai minőséget választja az elvhűség helyett, emberi tartása szemben áll a kommunista vezető immorális jellemével. A Keserű igazság az első magyar film, amelyben a kommunista diktatúra büntetőtáboráról szó esik: Palócz itt raboskodott, „ítélet nélkül.” Az építkezésen dolgozó munkások szájából kemény bírálatok hangzanak el, mint „Az elvtársaknak szabad, a prolinak meg nem szabad?”, vagy „Éppen eleget hazudoztak már nekik, hadd tudják meg az igazat.”, máskor pedig „Az életben nem hozzuk helyre a dolgokat, ha folyton kussolunk!” felkiáltás. Az államszocialista rendszer filmgyártásában abban is első, hogy sztrájkot látunk, és a sztrájkolók igaza felől nem lehet kétségünk: a munkások nem hajlandóak a veszélyes, megrepedt falat tovább építeni. A dolgozók és a vezetők szembenállásának nagyszerű pillanata az a svenk, amelyben a halált okozó baleset után a munkások vádlóan tekintenek Sztankóra. A film merészen kritizálja a munkásoktól elkülönülő pártelitet. Az építkezés ünnepén külön teremben mulatnak a kiváltságosok, később a feszültséget pattanásig fokozó párhuzamos montázsban látjuk az építkezés halálos kimenetelű balesetét és a pártvezetők partiját. A történet végén Sztankó nyeri az összes játszmát: kinevezik trösztigazgatónak, a felelősségre vonást megússza, és Palóczra húzzák a vizeslepedőt. Ugyanakkor Sztankó morálisan megsemmisül, és az alkotók szimbolikusan börtönre ítélik: az utolsó képsorban vasrácsos kapu mögé menekül Palócz vicsorgó Senki nevű kutyája elől.

A Keserű igazság filmtörténeti jelentősége, hogy először beszél nyíltan a diktatúra bűnöseiről, a helytelen vezetői magatartásról. Néhány évvel később, a hatvanas évek elejétől, a politikai enyhülés és kulturális reformok időszakában egyre több film tárja fel a személyi kultusz hibáit. Az ötvenes évek közepén azonban Várkonyi rendezése – akárcsak az Eltüsszentett birodalom és A nagyrozsdási eset – kivételes jelenség leplezetlen rendszerkritikájával. Büntetésül bemutatójára csak 1986-ban kerülhetett sor.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala