Mephisto

Szabó István egész életműve azt a problémakört vizsgálja változatos formában, hogy a történelmi és társadalmi feltételek hogyan befolyásolják az egyén életét. Míg az 1960-as és 1970-es években készült filmjeiben magyar közegben kibontakozó sorsokat követ nyomon, addig az 1980-as évek trilógiájában (Mephisto; Redl ezredes, 1985; Hanussen, 1988), amely az úgynevezett új akadémizmus irányzat képviselője, már a 20. század első harmadának közép-európai karriertörténetei állnak a középpontban. A három film cselekményének ideje nem kronologikusan követi egymást, a művek alapkérdése (mit vár el az egyéntől a hatalom?) tekintetében viszont megfigyelhető, hogy a központi karakterek sorsában érvényesül a fokozatosság elve, hiszen az együttműködéstől eljutnak az önfeláldozáson keresztül a nyílt erőszak passzív elszenvedéséig.

Klaus Mann Mephisto – Egy karrier regénye című 1936-os kulcsregénye az író sógorának, Gustaf Gründgens színésznek az 1920–30-as évekbeli előmenetelét mutatja be. Az irodalmi szövegből Dobai Péter és Szabó István írt forgatókönyvet.

A Mephisto központi karaktere Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer), aki a hamburgi színház művészéből előbb Berlin és Né­met­ország elsőszámú színészévé, végül a Porosz Állami Színház intendánsává válik. Bár önmagát csak színésznek tartja, aki kizárólag a művészetre kíván össz­pon­to­sítani, előmenetele során egyre inkább elköteleződik a náci hatalom mellett. Ez a folyamat igen összetett módon jelenik meg. Höfgen ragyogó tehetségű, emellett rendkívül ambiciózus, nárcisztikus és sikeréhes karakter. Gyermekkorától fogva arra törekszik, hogy kitűnjön a társaságból, és bármilyen közösségbe is kerül, mindenütt vezető szerepet kíván betölteni. Nemcsak szakmai téren vezérlik személyes érdekei (társulatváltások, újabb feladatok elvállalása), hanem magánéletét is nagyban befolyásolja, hogy feljebb jusson a társadalmi és a szakmai ranglétrán (párkapcsolatok, barátságok, házasságok). Mivel Höfgen elvárja, hogy jó színben tüntessék fel, illetve énképét ily módon megerősítsék, könnyedén tud beilleszkedni azokba a közösségekbe (legyen szó művészeti társulatról vagy politikai csoportról), amelyek ennek eleget tesznek, és viszonylag nehezen tud kiszakadni ezekből. Hiába figyelmeztetik folyamatosan (az Amerikába emigráló zsidó színésznő, a Párizsba távozó előkelő felesége, a baloldali eszméket valló barátja), hogy
a németországi történések egyre fenyegetőbb helyzetet idéznek elő, Höfgen mindig talál olyan indokokat, amelyekkel mások érveit gyengíti, és a saját döntéseit alátámasztja (ő csak egy színész, és nem politizál; más művészeti ágak képviselőivel szemben német színészként csak a hazájában vannak számára lehetőségek; rajnai németként nem kell mitől félnie; van lehetősége rá, hogy másokon segítsen stb.). Ugyanakkor Hendrik Höfgen személyiségének ezen vonásait a környezetében is felismerik, és különböző művészi és/vagy egyéb érdekeknek megfelelően aknázzák ki azokat. Különösen a Tábornagy (Rolf Hoppe) az, aki egyre inkább hasznosítja a színészt a náci hatalom számára (Höfgen rendezvényeken szerepel, amely legitimációs erővel bír, valamint feladatokkal és pozíciók betöltésével is megbízzák). Ez az ambivalens viszony fejeződik ki Goethe Faustjának Mephisto-karakterében. Egyrészt Hendrik Höfgen ezzel az alakítással jut el színészi pályája csúcsára, másrészt a színpadon kívül ő az a gyarló ember, akit a való életben megkísért Mephisto. Ennek vizuális kifejezése a Tábornagy és Mephisto alakjának külső hasonlósága, valamint hogy a protagonistát többször is a jellegzetes Mephisto-maszkos figurák veszik körbe a film során.

A Mephisto operatőri feladatait Koltai Lajos látta el, aki Szabó István állandó munkatársa a Bizalomtól (1980) kezdődően. A mű látványvilága azt érzékelteti, hogy a színház (még általánosabban a művészet) és a színházon kívüli világ közötti határok egyre inkább elmosódnak. A film világítástechnikai koncepciójának egyik lényeges vonása, hogy azok a megoldások (mesterséges fények, fény–árnyék-ellentétek, színhasználat), amelyek eredetileg a színházi közeg jellegzetességei (például a Faust előadása során), a náci hatalom erősödésével egyre inkább megjelennek a színpadon kívül is (például a finálé stadion-jelenetében). A díszlethasználat esetében szintén megfigyelhető, hogy a színházi közegen kívüli térben egyre erősödik a színpadi megoldások alkalmazása (például a monumentális ünnepségek megszervezésekor).

A Mephisto a megjelenésekor nagyon komoly nemzetközi kritikai visszhangot váltott ki. Az 1981-es cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyvért járó elismerést és a FIPRESCI-díjat nyerte el. 1982-ben pedig többek között a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjjal jutalmazták – elsőként a magyar egész estés játékfilmek sorában.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala