Merénylet

Várkonyi Zoltánra elsősorban legendás színházcsinálóként és irodalmi klassziku­saink, például A kőszívű ember fiai (1965) és az Egri csillagok (1968) nagyszabású filmadaptációjának biztoskezű rendezőjeként emlékszik az utókor, és fájóan kevés szó esik a bűnügyi műfajok iránti érdeklődéséről, holott az színházi és filmes munkásságára is jelentős hatást gyakorolt. 1946-ban hazánkban elsőként állította színpadra Agatha Christie Tíz kicsi négerét a Művész Színházban, Vígszínházbeli igazgatóságának nyitópremierje pedig a Különös találkozó volt, Stuber Andrea tanulmánya szerint egy „izgalmas, fordulatos bűnügyi társalgási darab”, amelyben a párizsi ellenállás egykori tagjai gyűlnek össze tizenöt évvel a második világháború után, hogy kiderítsék, melyikük volt a Gestapo besúgója.

Várkonyi a filmezést színészként kezdte, első főszerepét is bűnügyi filmben kapta, egy ipari kémkedés körül bonyolódó cserkésztörténetben, Somló Endre A titokzatos idegenjében (1937), és a későbbiekben is rendszeresen szerepelt a műfajcsaládba tartozó alkotásokban, például Apáthi Imre krimijében, a Tűzben (1948), illetve olyan kémthrillerekben, mint Nádasy László mozifilmje, a Fény a redőny mögött (1966) és Mihályfi Imre tévéfilmje, a Sellő a pecsétgyűrűn (1967). Forgatókönyvíróként jegyzi az Apáthi Imre rendezésében készült Forró mezőket (1949), amelyben nemcsak Móricz Zsigmond azonos című regényének műfaja, a krimi érvényesül, hanem a film noir hatása is, ami jól tetten érhető a filmadaptáció fülledt és nyomasztó hangulatában. Már rendezői bemutatkozásában, a Nyugati övezet (1952) című szabotázsfilmben és a termelési filmek hamis világképét elutasító Keserű igazságban (1956/1986) is érezhető a thriller szellemisége, de tiszta műfaji formában először a Merényletben jelenik meg.

Várkonyi méltatlanul elfeledett remekműve nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmtörténetben is mérföldkő: két évvel előzi meg a paranoiathriller nyitányaként számontartott John Frankenheimer-klasszikust, A mandzsúriai jelöltet (The Manchurian Candidate, 1962), miközben a műfaj szinte összes jellemzője fellelhető benne a hatásmechanizmustól az azt szolgáló eszköztárig. Bár Frankenheimer és alkotótársai nem a Merényletből inspirálódtak, potenciá­lis elsősége mindenképp figyelemre méltó, ugyanis a paranoiathriller esetében a hatvanas–hetvenes évek holly­woodi és európai tömegfilmgyártásának egyik legformabontóbb, a kritikusok és a nézők körében is népszerű műfajáról van szó, melynek csúcsteljesítményei között olyan filmeket találunk, mint Alan J. Pakulától A Parallax-terv (The Parallax View, 1974), Costa Gavras-tól a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (Z, 1969) vagy Francesco Rositól a Kiváló holttestek (Cadaveri eccellenti, 1976). Sikerükben kulcsszerepet játszott, hogy a korszak politikai-közéleti eseményei – Amerikában például a Kennedy-gyilkosságok és a Watergate-botrány – alapjaiban ingatták meg az emberek államba vetett bizalmát és biztonságérzetét: a paranoiathrillerek alkotói oly módon gondolták újra a klasszikus kémthriller hitchcocki képletét, hogy rájátsszanak a társadalom tudatalattijában felerősödő szorongásra, és felkeltik, illetve igazolják a nézők üldözési mániáját.

A paranoiathrillerekhez hasonlóan a Merénylet kiindulópontja is megtörtént esemény: az 1931-es biatorbágyi merénylet. Matuska Szilveszter huszonkét áldozatot követelő vasúti robbantásának háttere máig tisztázatlan, széles körben terjedt el az a nézet, hogy a szálak egészen Horthy Miklósig vezetnek, aki a terrorcselekményt követő statáriumot kihasználva számolt le a kommunistákkal. Várkonyi is ezt az elméletet vette alapul, és a főcím előtti jelenetben ügyesen teremti meg a hitelesség látszatát azzal, hogy korabeli filmhíradók és újságcímlapok dokumentumértékűnek tűnő montázsával mutatja be a történelmi alaphelyzetet.

A történet főszereplője, Hável József (Páger Antal) tipikus paranoiathriller-hős: rosszkor van rossz helyen, amikor munkája miatt a bécsi gyorsra kell szállnia, és magán­nyomozói rutinjának köszönhetően rögtön felfigyel a robbanás után a viadukt lábánál felbukkanó Marschalkóra (Básti Lajos), aki bár azt állítja magáról, hogy a vonatból zuhant ki, viselkedése egyáltalán nem utal arra, hogy átélte volna a szerencsétlenséget. Hável jelenti is gyanúját a helyszínen nyomozó főrendőrnek, Halmágyinak (Major Tamás), de az visszautasítja a feltételezést a sínek mellett talált röpcédulára hivatkozva, melynek szövegezése egyértelműen kommunista elkövetőkre utal. A folytatás paranoiathrillerekre jellemző cselekményvezetést és információadagolást hoz. Hável Marschalkó társaságában utazik tovább, és egyre több gyanús részletre lesz figyelmes a férfival kapcsolatban: ujjai az ekrazit nevű robbanóanyagtól sárgák, rosszul emlékszik a jegypénztárosra, és vonatjegyeik sorszáma sem stimmel. Míg az osztrák fővárosban nyomoz, Magyarországon mindenki börtönbe kerül, aki összefüggésbe hozható a kommunistákkal, még egyetlen barátja, a mozgalommal csupán szimpatizáló Szandai (Makláry Zoltán) is, így a paranoiathrillerek hőseihez hasonlóan Hável teljesen egyedül marad az összeesküvéssel szemben.

A műfajra jellemző szubjektív elbeszélésmód eredményeként a balek Marschalkó és az antihős Halmágyi mögött álló anta­gonista végig rejtve marad, és bár személye egyértelmű, Hildebrand István operatőr bravúros vizuális megoldásainak, mint például a szubjektív szemszög és a vízszintes síkot függőlegesként ábrázoló felső gépállás használatának köszönhetően végig megőrzi fenyegető arctalanságát, a film zárlatában pedig eléri célját, megelőlegezve a paranoia­thrillerek legfontosabb jellegzetességét, az unhappy endet.