Szabadíts meg a gonosztól

A hetvenes évek második felében a film­kritikusok támadták a hazai mozifilmeket, mondván, hogy azonosulásra alkalmas hősök és átélhető történetek híján eltávolodtak a közönségtől. Filmrendezőink egy része reagált a „vádakra”, és szinkronban a filmművészeti modernizmus nyugat-európai és amerikai visszaszorulásával, néhányan Magyarországon is legalább egy-egy film erejéig visszatértek a klasszikusabb formai és ábrázolási konvenciókhoz (Szomjas György: Rosszemberek, 1979; Rózsa János: A trombitás, 1979; Szabó István: Bizalom, 1980). Ehhez a trendhez csatlakozott Sándor Pál is: a Szabadíts meg a gonosztól történetét ő és Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró írták Mándy Iván 1961-ben színpadra vitt és megbukott színdarabja, a Mélyvíz alapján. A krimi- és thrillerszerű cselekményt egy MacGuffin, egy ellopott tárgy utáni nyomozás hajtja előre: 1944 telén, a vészkorszakban a fővárosi Végvári Tánciskola ruhatárából eltűnik egy kabát, és a látogatók értéktárgyait felügyelő Adorjánné (Psota Irén) becsületbeli ügynek tekinti, hogy bármi áron visszaszerezze azt. Segítségére siet sógora, a jég hátán is megélő Svéd Feri (Garas Dezső), Adorjánné lánya, a szerelmi álmokat dédelgető Zsuzsi (Kútvölgyi Erzsébet), annak frontra induló katonaszerelme, Antal (Andorai Péter), valamint hozzájuk csapódik András, a ruhatárosnő fia (Kern András), aki egy prostituáltnál tervezi elkölteni a lopott kabátért kapott pénzt.

A Szabadíts meg a gonosztól ugyan a háború utolsó szakaszában játszódik, a korabeli vészkorszakfilmekhez (Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét, 1976; Radványi Géza: Circus Maximus, 1981) hasonlóan nem elsősorban a történelmi korszak hiteles bemutatása a célja, hanem a kabát visszaszerzéséért folytatott küzdelem során felmerülő morális problémák vizsgálata. A rendezővel gyakran együtt dolgozó Ragályi Elemér operatőr képi világára jellemző, hogy a film javarészt sötét árnyalatú, de meleg színek által dominált, olykor túldíszített belső terekben játszódik, a hősök ezek között általában szapora léptekkel vagy futva közlekednek, szinte menekülnek egyik helyiségből a másikba. Ezekkel a szinte szürreálisan tarka helyszínekkel éles kontrasztban állnak a bombák által lerombolt, az eső miatt sártengerré változott hűvös vagy fakó színű városi terek. Az éjszakai jelenetek alatt pedig néha olyan sötét van, hogy a szereplők szinte beleolvadnak a környezetükbe. A Szabadíts meg a gonosztól antihősei rabjai környezetüknek, ahol a háború alatt, a front és a háborús vereség közeledtével az „itt élned, halnod kell” hazafias ideológiáját már leváltotta az „itt élned, csalnod kell” túlélési stratégiája. A csalást mint végső megoldást persze a kisemberek a maguk módján megpróbálják elkerülni: a privátszféra átmeneti biztonságába menekülve, vagy mint Adorjánné, a becsületért rohanva. Ám Sándor Pál művének legfőbb állítása, hogy a diktatúra és a terror idején még a becsületes egyén is kompromittálódik.

Tamás István korabeli kritikájában hangsúlyozta, hogy a „szakadozott elbeszélésű”, így „a közönség által nem értett” színdarabbal szemben a film „egységes és világosan értelmezhető”. Kovács András Bálint szerint bár Sándor Pál művét a történet szintjén könnyű dekódolni, ám az már nehezebb kérdés, hogy mi miért történik benne. A Szabadíts meg a gonosztól cselekménye a nyomozás miatt sodró lendületű, akár egy klasszikus thrilleré vagy akciófilmé. Azonban azáltal, hogy hőseit nem tradicionális hősökként ábrázolja (például nem törekszik múltjuk vagy társadalmi hátterük bemutatására, azaz cselekedeteik, motivációik megmagyarázására), a történelem erőivel szemben bukásra ítéli őket, valamint morális értelemben nem orientálja a nézőt, hanem kritikus gondolkodásra ösztönzi, meg is haladja a hagyományos (holly­woodi) filmformát. Ugyan mindketten motiváltak, hogy megtalálják a becsületet szimbolizáló kabátot, de Adorjánné szinte patologikus megszállottjává válik a ruhadarab visszaszerzésének, Svéd pedig ravasz érdekember, aki a cselekmény vége felé ráadásul passzívvá és célvesztetté válik, illetve antihősként elbukik (a nyilasok fogságába kerül). A klasszikus hős minden erőfeszítése hasznos, és legalább erkölcsi gyarapodást hoz, ha fizikai értelemben vett bukással jár is. Adorjánné neurotikus, már-már abszurd nyomozása azonban bűnt és halált generál: például egy ártatlan, eszméletlen emberről szed le egy bőrkabátot feleslegesen, mert az nem kell az eredeti károsultnak, ragaszkodik a sajátjához. Az ötödik pecsétben Gyurica úr lepaktál a diktatúrával, hogy zsidó gyerekeket menthessen meg, a háborúhoz és a terrorhoz mérten jelentéktelen kabátért tragikomikus harcot folytató Adorjánné viszont még be is olvas az egyik civilruhás nyilasnak, veszélyeztetve ezzel önmaga és társai életét. Gyáni Gábor az 1956-os eseményeket és általában a forradalmi erőszakot a kollektív félelem szempontjából elemezte, és tanúk beszámolói alapján megállapította, hogy a félelem ugyan megbéníthat egy egész társadalmat, azonban lehet motiváló erő a diktatúra túlkapásait megtapasztalva, amikor már a hatalom képviselőit is áthatja a szorongás és a paranoia. A félelem felébresztheti vagy fokozhatja az egyéni és a kollektív igazságérzetet, a „nincs vesztenivalónk” tapasztalata pedig a cselekvésre ösztönözhet, ami persze éppen a negatív hajtóerő miatt lehet destruktív, akárcsak Adorjánné ellentmondásos akciói, amelyeket a becsületvesztés félelme motivál. Nemcsak a vészkorszakban, hanem minden diktatúra alatt komoly dilemma, hogy az ember a testi épsége mellett meg tudja-e őrizni emberi méltóságát és identitását a túlélésért folytatott küzdelmében. Másmiért, de Adorjánnéhoz hasonlóan a film bemutatásának évében is sok értelmiségi aggódhatott amiatt, hogy ha kell, mernek-e egzisztenciájukat vagy emberségüket veszélyeztető döntéseket hozni a hatalommal folytatott párbeszédek során.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala