Az ötödik pecsét

A keleti blokk 1968–1969-es konzervatív fordulata a Csehszlovákia megszállásában résztvevő Magyarországon is végbement. Bár a hatvanas években kidolgozott új gazdasági mechanizmus bevezetésre került 1968-ban, a hetvenes évek közepére ez is zátonyra futott. A magyar rendezők pedig már sokkal korábban, 1969 körül érzékelték a visszarendeződés hatását, mert Magyar Dezső a kommunista ideológiát elemző Agitátorokja (1969) 1986-ig tiltólistára került, és Bacsó Péter a Rákosi-korszakot kifigurázó A tanúja (1969) is dobozban maradt 1979-ig. A hatvanas évek végéig láthatatlan „falak” hirtelen láthatóvá váltak, ezért a hetvenes években a magyar rendezők különféle stratégiákat alkalmaztak, hogy megelőzzék a betiltást: egyesek elvontabb, filozofikus témák felé fordultak (Makk Károly: Szerelem, 1971), mások groteszk és szatirikus (Bacsó Péter: Forró vizet a kopaszra!, 1972) vagy parabolikus (Kardos Ferenc: Petőfi ’73, 1973) stilizációval, „virágnyelven” folytatták a fennálló rend kritizálását.

A kísérleteztő kedvű Fábri Zoltán mindegyik említett stratégiát kipróbálta harmadik, utolsó alkotói korszakában. A befejezetlen mondat című Déry Tibor-regényből készült 141 perc A befejezetlen mondatból (1975) tulajdonképpen Karl Marx politikafilozófiájának példafilmje a munkások kizsákmányolásáról, míg a Kaffka Margit regényét feldolgozó Hangyaboly (1971) és Az ötödik pecsét az iróniát sem mellőző parabolák általában a diktatúrákról, s azon belül annak kádári puha változatáról.

Az ötödik pecsét akár Fábri Zoltán utolsó műve is lehetne, mert tulajdonképpen az életmű fontosabb témáit és formai megoldásait összegzi. Fábri már 1963-ban szerette volna megfilmesíteni Sánta Ferenc azonos című regényét, azonban erre nem kerülhetett sor, mert a hatalomnak nem tetszett a történet keserű iróniája. Helyette a másik Sánta-műből, a Húsz órából készült 1965-ben adaptáció, Az ötödik pecsét terve a hetvenes évek közepéig pihent.

Az 1976-os film a Hangyabolyhoz és a 141 perchez hasonlóan nem tipikus Fábri-hősöket (parasztok, munkások), hanem középosztálybeli polgárokat (Béla, a kocsmáros; Király, a könyvügynök; Kovács, az asztalos és Gyurica, az óramester) vonultat fel, amely lehetővé teszi, hogy a cselekménybeli kis fogadóban összegyűlt férfiak az 1944-es nyilasuralom alatt különösen veszélyes politikafilozófiai témákról vitatkozzanak. A paranoid hangulatot pedig nemcsak a képen kívülről, az utcáról hallatszó zajok teremtik meg, hanem Illés György operatőr klausztrofób képei is. Az ötödik pecsét első negyven perce szinte kizárólag dialógusokból áll, amelyek nagyrészt egy kocsmai asztalnál bonyolódnak. Illés azonban a helyiség egyik lámpája által felülről megvilágított arcokkal, folyton pásztázó kamerájával és közelképekkel teszi nyomasztóvá és feszültté a beszélgetéseket, amelyeknek könnyen tragikus vége szakadhat, ha a képen kívülről valaki váratlanul belép a kocsmába.

Bár Fábri Zoltán a nyilasparanoiát rendkívül hitelesen ábrázolja, a vészkorszakot mégis inkább a hetvenes évek elején megkeményedő puha diktatúra modelljeként használja. Nemcsak maga a film példázat, de a filmben a cinikus Gyurica úr szájából is elhangzik egy, a hősök sorsát meghatározó parabola. A despota Tomóceusz Katatiki és az általa a végletekig kizsigerelt, jámbor és passzív Gyugyu története nemcsak a film második felének történéseire, de az asztaltársaság erőviszonyaira is rímel, miután a fogadóba megérkezik a hadirokkant és lelkileg is sérült fényképész, Keszei úr. Hangsúlyos Az ötödik pecsét elején, hogy a négy barát nem egyenrangú félként kezeli, sőt több ízben megsérti Keszeit, aki mintegy „lázadó Gyugyuként” feljelenti az őt lenéző „Tomóceusz Katatikiket”, hogy maguk is megtapasztalják, milyen Gyugyunak lenni. A főhősök sorsfordulatát vetíti előre Az ötödik pecsét szürreális képsora a film közepén, amely Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című apokaliptikus festményéhez kötődik. Az ittas Király úr erotikus és hedonista lázálma a többi szereplő őrült víziójává duzzad, és azt sugallja, hogy ki kell élvezni a pillanatot, a Tomóceusz Katatiki-szerepet, mert lehet, hogy másnap Gyugyuként nyomorítja meg őket a totalitárius hatalom.

Az asztaltársaság sorsán keresztül megjelenik a Kádár-korszak egyik jellegzetessége, egymás feljelentésének gyakorlata. A besúgás a diktatúrák kifinomult módszere az „oszd meg és uralkodj”-elv érvényesítésére, amellyel összefügg Kádár fő szlogenje: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezt modellezi a film fogdai jelenetsora, amelyben a fiatal nyilas tiszt, a „tanár úr” és a Latinovits Zoltán által alakított civilruhás vezető képében a kemény diktatúra és a puha diktatúra feszülnek egymásnak. A tanár úr kivégeztetné a rendszert szidó polgárokat, míg Latinovits karaktere szerint éppen azt kell elérni, hogy az emberek engedelmes alattvalókká váljanak, és ne is gondoljanak a lázadásra. Béla, Király és Kovács nem hajlandók a hatalom játékszabályai szerint játszani, ezért mártírként elbuknak, míg Gyurica feláldozza emberi méltóságát csak azért, amit még barátai sem tudnak, hogy folytathassa a zsidó gyerekek megmentését. Így Fábri műve nem válaszokkal, hanem egy fontos kérdéssel ér véget, amelyet a példázat kapcsán Gyurica úr is sugallt az asztaltársaságnak: az embernek érdemes-e a rendszer kétszínű cinkosává válnia annak érdekében, hogy maga és mások számára is pozitív eredményeket produkáljon? A Kádár-korszakban sok kiváló, nemzetközileg elismert magyar rendezőnek is szembesülnie kellett ezzel a fájdalmas kérdéssel.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala