Szabadság, szerelem

Magyar játékfilmen a legtöbbször ábrázolt történelmi esemény az 1956-os forradalom, mégis ötven évet kellett várni, míg megszületett az októberi események műfaji sémákba és archetípusokba sűrített története. A forradalom utáni első harminc évben a politikai tiltások-engedmények szabályozták ábrázolását, ami nem tette lehetővé a hősies küzdelem műfaji megközelítését. A cenzúrától és tabuktól megszabadulva először a szabadságharc elfojtását követő kíméletlen megtorlásokról készültek filmek (Zsombolyai János: A halálraítélt, 1990; Makk Károly: Magyar rekviem, 1990), majd a kétezres évek elején az ’56-os események kapcsán a kisemberek nézőpontja került előtérbe (Kardos Sándor – Szabó Illés: Telitalálat, 2003; Koltai Róbert: Világszám, 2004; ennek a megközelítésnek előfutára Gárdos Péter Szamárköhögése 1987-ben). Bár az Eldorádóban (Bereményi Géza, 1988) egy epizód erejéig már megjelenik a heves és félelmet nem ismerő ifjúság, jellemzően a jubileumi évforduló alkalmával készült filmek hősei a forradalomnak életüket áldozó fiatalok. A kiskorú Mansfeld Péter elleni eljárásról és kivégzéséről szól a Mansfeld (Szilágyi Andor, 2006), gyerekszemszögből mutatja az ötvenes éveket és ’56-ot a Budakeszi srácok (Erdőss Pál, 2006), A Nap utcai fiúkban (Szomjas György, 2007) kamaszok szerelme és vakmerő harca fonódik össze. S ekkor kerültek mozikba a műfaji keretek közé szorított történetek: a Szabadság, szerelem történelmi melodráma, az ’56 csepp vér (Bokor Attila, 2007) musical. Az ötvenéves évforduló a Szabadság, szerelem esetében nemcsak azért érdemel említést, mert ekkor a kultúrpolitika kiemelkedően támogatta a témában készülő játékfilmeket, hanem mert a fél évszázad már kellő távolságot jelent a múlt eseményétől: a politika történelmet kisajátító törekvése mellett is egységesebbé formálódik társadalmi megítélése. Ez kedvez a populáris feldolgozásnak, aminek eredménye, hogy a műfaji sémák a múlt összetett eseménysorát (nemzeti) alaptörténetté egyszerűsítik.

Goda Krisztina rendezése egyszerre két feladatot vállal: a forradalom történéseit ismeretterjesztő célzattal mint egy történelemkönyv mutatja be, és a populáris filmek fogásait használva (romantika, látványos harcok) érzelmileg teszi átélhetővé. Az előbbi törekvés a didaktikus, iskolás párbeszédekkel időnként kioltja a másik célt, és megnehezíti a néző bevonódását a történetbe. A nemzeti függetlenség harcának vállaltan patetikus hangvételét fokozza két esemény: a forradalom és az egy hónappal későbbi melbourne-i olimpia magyar–szovjet vízilabda-elődöntőjének párhuzamba állítása. A minden idők egyik legvéresebb sportküzdelmeként számontartott mérkőzés az önkényuralom és a szabadság iránti vágy összecsapásának szimbolikus eseményévé vált. (Ezt a pólócsatát mutatja be A szabadság vihara [Freedom’s Fury, Colin K. Gray – Megan Raney, 2006] című dokumentumfilm is.)

A történet főhőse a válogatott vízilabdázó, a sporttal járó kiváltságokat élvező Szabó Karcsi (Fenyő Iván), akit a sportsikereken kívül csak a csajozás hoz lázba, és a forradalom mellett kezdettől elkötelezett egyetemista, Falk Viki (Dobó Kata). Karcsi, bár megtapasztalja az országban uralkodó fenyegető légkört, kezdetben távol tartja magát a felkelés eseményeitől. Később Viki iránti érzései sarkallják arra, hogy átgondolja, tetteivel kinek tartozik felelősséggel: magának, csapatának vagy az országnak. A lány miatt kerül a politikai események sodrába, és hatására tudatosul benne, hogy az egyéni érdekeknél fontosabb a közös cél, a nemzet szabadsága. A film címében megidézett Petőfi-vers szellemében szerelméért feladja addigi kényelmes, biztonságos életét, és az olimpiai csapatban a nemzeti függetlenség szószólójává válik. Viki és Karcsi szövődő szerelemük közben végigjárják a forradalom fontos helyszíneit, a Műegyetem gyűlésétől Nagy Imre beszédéig, ott vannak a Magyar Rádió ostrománál, részt vesznek az utcai harcokban. Az alkotók a történelmi hűség megteremtésére törekednek a díszletekkel és jelmezekkel, valamint a korabeli események pontos rekonstrukciójával. Nem használnak archív felvételeket, de a jól ismert, a kollektív emlékezet részévé vált film­dokumentumok és fényképek alapján építik fel a forradalom emblematikus helyzeteit, mint az október 23-i felvonulást és a kommunista címer kivágását a zászlóból, vagy a házról házra vívott utcai harcok jeleneteit. Mikor Nagy Imre kormányalakításakor úgy tűnik, teljesülnek a forradalomárok követelései, Viki meggyőzi Karcsit, hogy térjen vissza a csapathoz, és mutassa meg a világnak, mire képes a szabad Magyarország. A medencében vívott véres olimpiai csata a kitűnő vágásnak (Gárdos Éva és Komlóssy Annamária munkája) is köszönhetően a film legizgalmasabb része, amely a valós mérkőzés fontos pillanatait is rekonstruálja. A sportsiker a revánsot jelenti: a kis nemzet szabadságharca elbukott a világbirodalom katonai fölényével szemben, de a magyarok hősies küzdelme és győzelme a medencében a nemzet erkölcsi fölényét igazolja.

A múlt emléke a populáris mítoszok képződésével válik tartóssá. Ehhez a folyamathoz járul hozzá Goda Krisztina filmje. Mindenekelőtt azokat a fiatalokat szólítja meg, akiknek már távoli múlt ’56, és akik számára a nemzeti történelem sorsdöntő eseménye egyértelmű tulajdonságokat (elszántság, önfeláldozás) képviselő hősökön keresztül válik átélhetővé.