Csoóri Sándor: A félig bevallott élet

Csoóri Sándor esszégyűjteménye a műfaj hosszabb, összetettebb, illetve kisebb terjedelmű, koncentráltabb, akár aforizmatömörségű változatait fogja egybe. A páréves időintervallumban keletkezett szövegeket tematikus ciklusokba rendező kötetkompozíciót a szerzővel – Bertha Bulcsu és Domokos Mátyás által – készített két beszélgetés, illetve az önálló fejezetté emelt A magyar apokalipszis című történelmi sorsesszé egészíti ki. A gondolati áttekintések asszociációs láncolatai a történelmi és irodalmi ismereteket, a lélektani, a filozófiai és a politikai eszmélkedés aspektusait erős személyességgel ötvözve, szépirodalmi igénnyel alakítják egy-egy téma nagyelbeszéléseivé. A szerző úgy jellemzi saját írói módszerét, hogy azt lassú rögtönzésnek, a gondolattársítások lépésről lépésre való előrehaladásának mutatja be, melynek az esszében való pillanatnyi végállomása nem látható előre. Csontváry festészetében fedezi fel az önmagára is jellemző párhuzamot: a belső világot kifejező és védő képeket kell teremtenie. Vissza akarja szerezni az irodalom elveszett „szentföldjét” a lét költői szemlélete számára, s az erkölcsi bátorság szent betegségének jogáról szól. Állítása szerint, aki ír, a szavaknak is felelősséggel tartozik, ezért feladata a védtelenség állapotának, az őszinte beszéd lehetőségének kiharcolása. „A nyelv maga is elkötelezettség. A nyelv maga is erkölcs.” (Forgácsok a földön) Írásai jó részét – ahogyan azt a kötetcímadó esszé is bemutatja – Csoóri féleredménynek, félkudarcnak tartja, mert csak félig kimondott igazságokat tartalmaznak. Ennek társadalmi magyarázata az egyén önfeladásának elvárása, a személyiség „államosítása” a politikai hatalom részéről, az általános megkésettség és a saját lehetőségektől való elmaradás érzése, melynek az ország mélyre zuhant lelki és erkölcsi állapota a következménye. A szellem önalakító erejében bízik, s feladatául társadalmi-kulturális közegének erkölcsi nemesítését fogalmazza meg. A szétesettség, az általános töredékesség helyére a személyiséget megváltoztató szemléleti teljességet helyezné. A művész dolgát a bonyolult világ megértésének minden lehetséges eszközzel való megkönnyítésében tételezi. Nemzedéke legfontosabb újdonságának a meghasonlottság meghaladását, a dolgok eredetéhez és teljességéhez való visszatalálást tartja. Összemosódó képek múlt időmből című önéletrajzi számvetésében Csoóri a háborús élményekkel terhelt gyerekkorból származtatott létbenyomásról, a félelem és szorongás törvényéről számol be. Önmagát egyszerre mutatja be értelmiséginek és parasztnak. S mivel a parasztvilágot véglegesen megszűntnek tekinti, a közösségi veszteség tényét rögzíti. Társadalomkritikája egy jellegtelen országról szól, amelynek se múlt-, se jövő-, se veszélytudata nincs. Ennek folyománya a közösségi bűntudat vagy a beletörődés. Megállapítja, hogy „nálunk a múlt lezáratlan”, éppen ezért a történelem a szükségszerűség és a cselekvés terepe, akár a jelen idő. A cselekvő történelmi jelenlét magyar paradoxonát állítja fel: „megváltásunkat csak abban a közegben kísérelhetjük meg, ami a megváltásunknak akadálya is egyúttal” (Egy félfordulat hártafelé). Az általa forgatókönyv-íróként jegyzet 80 huszár című filmet magyar történelmi metaforává emeli. Ennek lényege, hogy a cselekvő ember nem az igazi küzdelemben bukik el, hanem a küzdelem jogáért való harcban.

Csoóri irodalmi előképeiben, példaembereiben, művészi-gondolkodói portréiban a magyar sorskifejezés és a magyar művelődés egy-egy fontos kérdésére világít rá. Csokonai alakjában üdvözli a magyar népiség első képviselőjét, aki Kazinczy szándékával szemben nem a külföldi értékeket akarja benső tulajdonságunkká avatni, hanem „benső hajlamaink szerint akar változni és változtatni” (Egy csokonais pillanat). Petőfinél a nép lelki és alkati egyéniségének eltanulását emeli ki. Németh Lászlót Ady Endrével állítja párhuzamba, mondván, mindketten alkották a magyarságot. Csoórinál Németh László – „makacs utópiáival” együtt is – a magyar önismeret „drámai hőse”, lebilincselő és sokoldalú tanára, a legnagyobb emlékező, aki „génjeivel is emlékezik”. Mozgósító gondolata a széthullt magyarság összeforrasztása és külön útjának megtalálása. A Németh-féle harmadik út Csoóri felfogásában az önvédelem eszmei tervét, a belső morális honvédelmet jelenti (Első közelítés Németh Lászlóhoz). Nagy László az ő bemutatásában ellenlábasa minden „kiszikkadt akaratnak” és „meddő hatalomnak”, a „szó igazi hőse”, teremtő és ítélkező. Az esszék szerzője ugyanakkor saját portréját is megformálja: felismerhetővé válnak az „örök protestáns” arcvonásai. Koppány és Kálvin tulajdonságait ismeri fel saját személyiségében, amelyet éppúgy azonosít a zord, konok, paraszti, dionüszoszi jellem, mint a műveltség, a mediterrán derű és a humorérzék.

A magyar apokalipszisben az író a magyar hadsereg második világháborús doni katasztrófáját dolgozza fel. Kritikusa, Bíró Zoltán megfogalmazása szerint a magyar erkölcsi-tudati lét látomásos tablóját nyújtja át esszéjével az olvasónak. Alapgondolata szerint a huszadik század két elveszített háborúja folyamán a magyarság elveszítette önmagát, alkata eltorzult, megrendült az önbecsülése és az önbizalma. Csoóri Sándor a magyar történelem lelki lenyomatát, a nép reflexeit, reakcióit akarja feltárni a hatalmi manipulációval összefüggésben. Látlelete szerint „a történelmet kisajátító kormányok – a valóság letagadásával, az önámítással – a saját népük züllését készítik elő”. A megsemmisítő vereség elhallgatása miatt a katonák és a munkaszolgálatosok szenvedéséből semmi sem került át a köztudatba, s így a lelkekbe sem. Az áldozatok magukra maradtak szenvedésükkel. Elmaradt a feldolgozás, a közös gyász. Csoóri értékelésében az említett okok miatt a „Don-kanyari pokol” nem csupán csatatéri kudarc, hanem az egész magyarság tudati-lelki drámája: „szétveretésünk, csúfos és végzetes bukásunk” jelképe is.