Balla Zsófia: A harmadik történet

„Ők mérik súlyodat, akik megsemmisültek […] Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem / az Isten. Életét adná, hogy a halált elejtse.” – olvashatjuk a kötet Kertész Imrének ajánlott címadó versében, de ebben a három sorban nemcsak a kötet, hanem Balla Zsófia teljes életművének lényege benne van. Az 1949-ben Kolozsváron született költő a nagyszüleit már nem ismerte meg, velük együtt a család mintegy száz tagját ölték meg koncentrációs táborokban. Ez a költészet a velük történt, égbe kiáltó aljassággal igyekszik szembenézni, akár Istennel is perlekedve.

A harmadik történet előtti kötetekben a beszélő halva született emberként tekint magára, önmagát a boldogságra teljesen alkalmatlannak gondolja. Gyászolja családtagjait, az ő tragédiájukat tonnányi súlyként hordozza, és természetesen saját tragédiájaként is megéli. A legszélsőségesebb képekben a halva születés képzetét a halva fogantatás lehetetlenségéig fokozza. De ez az abszurditás is a trauma nagyságát, élethosszig tartó hatását, feloldhatatlanságát hangsúlyozza. Ehhez képest A harmadik történet enyhe irányváltást, nyitást mutat. Ezt érezhetjük például az Azután című versben: „Milyen erő tört élni bennem, / hogy a nemlétből felfénylettem?” De akár az egyébként nagyon is tragikusan hangolt Angyalnak lenni ciklusban, ahol az angyallét, tehát az angyalként továbbélés lehetősége, az égi igazságszolgáltatás képzete, az így értett feltámadás gondolata jelent valamennyi fényt, reményt, enyhülést: „Szuvas szelekben repülnek / mezítláb, kis koszos ingben / ütődnek hegynek, gerincnek – / meghal és feltámad minden.”

Az egyéni sorstörténetből eredő fájdalom, szenvedés az, ami a szubjektumot folyamatos önreflexióra kényszeríti, és ami a személyes, már a születéskor megtörtént megsemmisülés után valamiféle megbékélés felé mozdítja el ebben a kötetben (és az azt követőkben is). Ez a szív, ahogy írja, már mindig hangtalan marad, de itt „másként hangtalan”. A korábban lehetetlennek tűnt elfogadás, a megmaradt és még hátralévő, de vészesen fogyó élet értékének felismerése jelenti a kötet újdonságát – de mindent összevetve ez mégis csak egy apró újdonság, kis elmozdulás. Ugyanis a lényegi mozzanat továbbra is megmarad. Ez pedig az utód-lét súlya, az emlékezés kötelessége és mindenekfelettisége, a megsemmisített családtagok és sorstársaik elsiratása, azzal a felkiáltással, hogy minden egyes áldozat Isten gyermeke volt: „Nézettek szét. / Tudjátok meg, mikor születtek. / Az mind karácsony.” (A képernyő imádása) A létösszegző, filozofikus és komor, szakrálisan drámai versek az utómodernség nyelvét és formakészletét használják: Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes írt hasonlóan, a kortársak közül pedig Rakovszky Zsuzsa költészete áll Balláéhoz a legközelebb. Emelkedett, néhol már a pátoszt is súroló versnyelv ez, sok romantizáló, archaikus szóval és mondattal. De a szerepversek, az önirónia, a romlás sokasodó képei mégis egyensúlyban tartják ezt a költészetet. Balla Zsófia e kötetében látszik leginkább, hogy az elvontság, a tablószerűség felől hogyan tud ez a versvilág a személyesség irányába elmozdulni, és hogyan válik a mondanivaló megfoghatóbbá, emlékezetesebbé. Balla interjúiban és esszéiben sokszor hangsúlyozza, milyen fontos számára a szöveg dallama, zeneisége, hangzása, tisztasága. Rímei is tiszták, lekerekítettek – amikor nem azok, annak komoly oka van. Például a Búcsúzás című versben, melyben egy temetési jelenet leírásakor a „hamis gyászt” leplezi a fals rímmel, a hamisan szóló zeneiséggel (ráadásul úgy, hogy magára a zeneiségre a szövegben külön is felhívja a figyelmet): „A gyász hamis. / Mert végakaratban is élsz, és / most nekünk jár a zenélés”.

A kötet alapfogalma a távollét, a hiány, az emlékezés. De a kilencvenes évek elején Magyarországra költözött költő verseiben a fentieken túl ott van az ősök földjének, Erdélynek is a hiánya. Ebben a kötetben már feltűnnek az ottani helynevek, ami magától értetődő lenne, ha korábban a szerző nem kerülte volna tudatosan azokat – kerülte, mert „másról” szeretett volna beszélni, mert kerülni igyekezett a direkt erdélyi tematikát, ahogy közvetlen alkotótársai, a harmadik Forrás-nemzedék néven ismert alkotók is. Itt azonban feltűnik Kolozsvár és vele a fenyegető folyó: „Megtolul, és a Szamosba csüng a május. / most ülepszik az éjbe rettegésem” (Rapszódia). Olyan visszatérő motívumok dominálnak a szövegekben, mint a nagy hegyek, a hó, a hosszú tél, a medvék, a nagy és sötét erdők – melyek szintén az erdélyi tájhoz köthetők. Ez is arra mutat rá, hogy a személyes előlépett, és ettől lett ez a kötet Balla Zsófia életművének legkiemelkedőbb darabja.