Györe Balázs: A jámbor Pafnutyij apát keze vonása

1982-ben különös című verseskönyv hívta fel magára a figyelmet a Magvető elsőkötetes sorozatában. A kötet szerzője – az 1970-es évek második fele fiatal magyar (neo)avantgárdjának s a Fölöspéldány-csoportnak egyik ismert kezdeményezője-szervezője – ekkor már a harmincegyedik esztendejében járt, bár az akkori idők gyakorlata szerint még fiatal költőnek számított. Ráadásul, „nehezen megjelent” kötete idején már kezdett áttérni a prózára, s egészen 2004-ig, a Megszakítottam egy regényt című második verseskönyvéig csak – többnyire az emlékezés automatizmusát követő – önéletrajzi indíttatású, önéletrajzát „szöveggé író” prózakötetei jelentek meg. A jámbor Pafnutyij apát keze vonásával azonban igazolta a vele szembeni várakozásokat. Mégis, kissé megkésett indulás az övé, hiszen bár a pályakezdők 1968-as Első énekkel, de még inkább az 1969-es Költők egymás közttel kezdődő sorakozóiról életkora miatt maradt le, kimaradt az 1980-as évek elejére már többé-kevésbé polgárjogot nyert avantgárd, illetve kísérletező költészet fiatal magyar líráját felmutató 1982-es Ver(s)ziókból is, noha abban már szűkebb csapata, a „fölöspéldányosok” több hangadója képviseltette magát.

Györe nem a magyar avantgárd Kassák kijelölte klasszikus nyomvonalán halad (jóllehet nem idegenek tőle konstruktivizmusának alaphelyzetei sem), s nem is a párizsi magyar műhelyes iskola lettrizmusán vagy az újvidéki új symposionisták groteszk és abszurd világérzékelésén felnőve (bár ezt olvassuk a Szövegmagyarázat zárlatában: „A gyermekkorom vagyok. / […] / A fiamat fürösztöm minden este: / aki nem létezik. / Leválik rólam: / Györe Balázs”]), s nem is a beat-költők szomorú-tehetetlen „üvöltései” nyomán írta opusait (bár fel-felvillan bennük egy csipet beatnik-múlt, és konkrétan ide utal az Újra kell futózni a koponyát! is). Könyvének legnagyobb erénye – látszólag sokféle ihletettsége ellenére is – az összefogottság, az egyes sorok, szavak, képek közti feszültség, s a lecsupaszítottság, miközben grammatikai struktúráinak teljességét épp azok fosztottsága sejteti. Lényegében Mallarmé költői eljárása ez, a kockavetés logikája és poétikája. Évtizeddel korábban részben a Tandori-versek, másfelől pedig Oravecz Imre Héja s Keszthelyi Rezső kezdtek járni azon az úton, melyen Györe is elindult. Utóbbi, a kötet kiadói szerkesztőjeként a könyv hátlapján pontosan jellemzi A jámbor Pafnutyij apát keze vonását. Györe, írja Keszthelyi, „leépíti az írást, egészen a hangtalanságig, a csöndig, igen különös módon téve ezt, mondhatni: szeriális szerkesztéssel, használva ezt a szerkesztést úgy is, hogy a leépítés fordítottja, az írás felépítése is igazzá váljék; a »hang elvesztése« a hangzás megtalálása, anyagszép érzékenysége legyen”. Feltehetően e „leépítettség” alapján nevezte Margócsy István, később, visszamenőleg, a „magyarországi minimalizmus legösszetettebb képviselőjének” Györét, aki egyfajta radikális eklektika jegyeit mutató kötetében „egyszerre idézte meg a legtávolabbi és legközelebbi szerzőket, Dosztojevszkij mellett jól elfért Ottlik Géza, az amerikai avantgárd indulatai mellett ott bujkált a távol-keleti spiritualizmus igény is, a klasszicizáló formai tisztaság bármely pillanatban átcsaphatott szangvinikus formatördelésbe, kihívó grammatikai játékokba is”.

Meglehet, erre a sokféleségre, sokfelőlről-vétetettségre utal kötete kissé sejtelmes, nehezen értelmezhető, Dosztojevszkij A félkegyelműjét idéző, de azzal mégis csak nehezen kapcsolatba hozható címe is, hacsak nem Miskin herceg ide vonatkozó kijelentése lehet a kulcsmondat Györe kötetéhez („A mi régi apátjaink és metropolitáink mind remekül írták volt alá magukat, s néha mily ízléssel és gonddal! [...] Ezenkívül más betükkel is írtam valamit: ez kerek, erőteljes franczia írás a múlt századból [...] ez közönséges, piaczi irás, a melyet a vásári írók használtak, ezt én minták után tanultam”). A mintaismeret azonban mégsem jelent nála mintakövetést; verseivel jellegzetesen egyéni képírói rendszert teremt, melyeknek sajátságos grammatikájuk van. Mint például A jámbor Pafnutyij apát keze vonása egyik jellegadó – s kiemelkedő – darabjának, az Írások Veronika kendőjénnek is: „Ha felébrednék, tavasz lenne, és elfelejteném, / hogy esik az eső. Köröm alatti nyugtalanság. / Sötétek az ablakok. Átlátni rajtuk magunkra. / Dombokon ülnek a házak: szunyókáló / öregasszonyok. / Ketten vagyunk. S nem vagyunk.” A Györe-versek legfontosabb eleme a viszonylagosítás, a konkrét látványok, cselekvések időtlenítése, időhöz s térhez kötöttségének (f)eloldása. Mint A jámbor Pafnutyij apát keze vonása utolsó versének (ciklusának) címe mondja, Az egyetlen vers felé (vö. Szentkuthy Miklósnak Az egyetlen metafora felé cím alá foglalt szekvenciáival) – a bár elérhetetlen, mégis egyetlen vers felé – halad itt minden, mindegy honnan indulunk (Györe történetesen a 112-es számmal jelzett darabtól visszafelé sorjázva a negyvenhetedikig jut, miközben a negyvennyolcadikból még egyetlen betűt sem rótt papírra), s mindegy meddig jutunk el közben. A költő egyik későbbi – önmagyarázó – prózaművében azon sajnálkozik, hogy A jámbor Pafnutyij apát keze vonásából kihagyta az 1970-es évek elején és közepén írt verseit, melyek legalább egy részét beválogathatta volna. (Mint ahogy azok a kötet „második, javított kiadásában” 2002-ben meg is jelentek.) A lényeg azonban: Györe bemutatkozó kötete szigorú kompozíciója, szűkmarkú válogatása ellenére sem kelti hiányérzetünket, ellenkezőleg: önmagára zártságával is a legnagyobb távlatokat tudja megnyitni kései, majd négy évtizeddel későbbi olvasója előtt is.