Székely János: A másik torony

A két évtizedes érlelődési folyamat után, 1983-ban elkészült s először az 1988. 2. Újhold-Évkönyvben, a szerző nevének feltüntetése nélkül (irodalomtörténeti kuriózumként) megjelent mű elbeszélője az előadott történetet többször is „különösnek”, „példátlannak” nevezi, miközben hangsúlyozza, hogy „egyúttal a lehető legáltalánosabb is; mondhatni egyediségében egyetemes.” A történet paradox minősítésének mintájára az életmű, illetve a magyar és a világirodalom viszonylatában hasonlóan jellemezhetjük magát a művet is. Különös, szokatlan, egyedülálló mű, miközben nem alaptalanul állítja Görömbei András a parabolikus esszéregény műfaján belül egy sorba a Kháron ladikjánnal (Illyés Gyula), az Engedjétek hozzám jönni a szavakat-tal (Sütő András), a Nikivel (Déry Tibor). Lengyel Balázs Orwell regényeivel, az 1984-gyel és az Állatfarmmal („Ha nem magyar írja, világhírű.”) rokonítja; Szász László pedig többek között William Golding A torony c. parabolájára asszociál. A mű öntörvényűségét, hasonlíthatatlanságát ugyanakkor éppen az összevetések sokfélesége jelzi.

A korábbi műveiben a hagyományos formákhoz ragaszkodó, az avantgárd újításokat elvben kerülő Székely János itt, műve gondolatiságának természete és saját írói helyzete által kényszerítve, radikális módon átalakítja a regényformát, és részben ennek következtében a világos, pontos, egyértelmű üzenet helyett megsokszorozza műve jelentésvilágát is. A regény egyetlen szereplője, „főhőse” maga az elbeszélő, aki egyidejűleg adja elő műve megírásának történetét és egy torony felépítésének parabolikus történetét. A regényszöveg egy-három flekknyi terjedelmű, zárójeles címekkel ellátott, jegyzetszerű, fragmentált egységekből építkezik. Ez a tagolás, a kiemelt címek megtörik ugyan a folyamatos olvasást, de a történetet, s vele a regényírás folyamatát valójában nem szakítják meg, nem keletkeznek hiátusok. A hagyományos előrehaladást biztosítja az egyes szövegdarabok logikai és nyelvi egymásra épülése, szoros összekapcsoltsága, jóllehet a szerző a retardáció, a félrevezetés, a mellékvágányra terelés eszközét is alkalmazza. A legfőbb összefüggésteremtő, a fragmentumokat összekötő, egységesítő tényező (a logikaiak és a grammatikaiak mellett) az elbeszélő állandó, hangsúlyos jelenléte. Ez az elbeszélt történethez és a történet elbeszéléséhez fűzött reflexiók, kommentárok, személyes megjegyzések, az olvasót megszólító retorikai fordulatok révén érvényesül. Az elbeszélt „különös”, „valószínűtlen”, „gonosz” történetben a sziget Fudzsi-szerű hegyének őslakosait a tengerparti síkvidéken élő bevándorolt városiak változatos módszerekkel rákényszerítik arra, hogy a hegy tetején egy csúcsívben végződő, égig érő tornyot építsenek. A hegylakók jellemzése során az elbeszélő hol azt hangsúlyozza, hogy egy teremtett, imaginárius, modellszerű világról beszél, hol azt, hogy ez a világ nemcsak hasonló, hanem azonos is az erdélyi Hargita hegyének, Ivónak a világával: „a Hargita az – én magam növeltem (mondhatni fújtam fel) Fudzsijamává, hogy megállhassa helyét a történetemben”. A múlt idejű toronyépítés történetének konkrét idejére nincs utalás, hiszen absztrakt térnek az ideje is absztrakt, de az erdélyi, hargitai utalások, az Ivóban szerzett tapasztalatok a mű születésének elmúlt évtizedeit idézik. A mítoszi, világirodalmi párhuzamok, intertextuális játékok (Gilgames, Faust, Civitas Dei, Utópia, Solness építőmester, Thomas Mann, Camus), az egyetemes érvényességre való utalások („a kerek egész világon mindig, mindenütt ez esett meg”) ugyanakkor a mitikus időtlenség, örökérvényűség aurájába vonják a művet.

Az építkezés folyamatának egyes állomásai és következményei kísértetiesen emlékeztetnek a romániai szocialista rendszer kiépülésére, kisebbségekkel szembeni politikájára, illetve általában a kelet-európai szocialista diktatúrák történetének állomásaira, sőt mindenfajta totalitárius rendszer létrejöttének folyamatára. Egy még általánosabb értelmezési síkban ugyanakkor az építkezés során két életforma küzdelme bontakozik ki: felülnézetből a hegylakók önvédelmi harcának vereségre kárhoztatása nyilvánvaló. Ők fokozatosan és szinte észrevétlenül vesztik el hagyományaikat, szokásaikat, értékrendjüket, erkölcsüket, ezáltal belső kohéziójukat. Identitásuk megbomlik, s végül a létük népként megszűnik, a manipulatív hatalmi stratégiák eszközévé válik. A valóságreferenciákkal hitelesített, abszurd eseménysorozatok összegződése, az értelmetlenség végső felismerése éppen az előzmények, a fikció és a valóság egymásba tűnése miatt megrendítő hatású. A regény világképe minden ironikus és szatirikus mozzanat ellenére alapvetően tragikusnak nevezhető. S jóllehet a torony léte építői számára abszurd, mert funkció nélküli, az építkezésnek magának mégis megvolt a funkciója: eszközül szolgált a szabadság eltiprásához, a tisztaság, az ártatlanság, az összes emberi érték szétzúzásához. Végső soron ürügye lett, az elbeszélő megfogalmazásában, a „történelmileg koncentrálódni óhajtó hatalom végletes koncentrációjának”.

Székely János A másik torony c. regénye a (hagyományos) fabuláris realista, a (modern) parabolikus, mítoszteremtő és a (posztmodern) önreflexív próza eljárásait mesterien ötvözi. Az újabb magyar irodalom gazdag jelentéstartalmú, szimbolikus műve, amelyik egyszerre tanúsítja a konkrétat és az általánost, az egyedit és az egyetemest, a személyest és a kollektívet. Egyszerre világszerű és szövegszerű, s nemcsak gondolati teljesítményként (ahogy a szerző állította), de magasra emelt irodalmi mércével is mérhető.