Gáll István: A ménesgazda

A szerző az 1945 után indult második prózaíró nemzedék (Galgóczi Erzsébet, Szabó István, Kamondy László, Galambos Lajos, Bertha Bulcsu és mások) tagja volt. Életművének legjelentősebb kötete az 1976-ban megjelent A ménesgazda című regény, amely négy kiadást ért meg, s amelyből 1978-ban Kovács András játékfilmet készített. Ugyanez évben Gállt Kossuth-díjjal tüntették ki. A szerzőnek ez a részben személyes tapasztalatokra, közelről ismerős élethelyzetekre építkező, realista regénye a jelzett időszak számottevő irodalmi értéke.

A ménesgazda az ötvenes évek elején egy jugoszláv határhoz közeli, Mohács környéki faluban és annak állami méntelepén játszódik. Ebben a műben is szerepelnek az ismert politikai toposzok és jellegzetes figurák (a nagyhatalmú téeszelnök, a járási párttitkár, a megyei és a járási apparátus tisztviselői, az ávósok stb.), ám Gáll István e regénybeli alakjai valamennyien egyénített, hiteles szereplői a korszak falusi életének és a helyi politikának. Az író mindvégig képes fenntartani azt a különleges hangulatot a mű egészében, amelyet a regény elején exponált.

A méntelep különös feszültséget hordoz. Népgazdasági érdekből szükség van ennek a helyi (járási) kis gazdaságnak a működtetésére, hiszen a háború alatti, utáni lóállomány-pusztulást valahogyan pótolni kell. S kik értenek a lótenyésztéshez a legjobban? A „Horthy-korszakból” itt maradt (vagy hazatért) méneskari tisztek és tiszthelyettesek, akiket ily módon még el is lehetett szigetelni a társadalomtól, sőt szinte túszként itt lehetett őket tartani. S kik a méntelep tulajdonosai, működtetői és haszonélvezői? Az új hatalom képviselői, vagyis a kommunisták. A feszült drámai helyzet a regény kezdetekor máris adott.

Az írói építkezés fontos szempontja a cselekmény színtereinek megválasztása és megjelenítése, mely utóbbi emlékeztet a klasszikus drámai hagyomány szabályszerűségeire. A képzeletbeli helyi térképen legdélebbről a szigorúan őrzött országhatár húzódik, egy kicsit följebb egy erdősáv, majd a méntelep. Ettől északabbra Mohor, a regénybeli falu. Összeköttetés – lóvasúttal vagy gyalog – csak e két utóbbi élettér között van. A regény terei tehát zártak. Mindhárom egység, rész éli a parancsokban kapott életét. Ki melyikben él, ahhoz kell alkalmazkodnia. Ám ez az alkalmazkodás igen nehéz, sok megpróbáltatással, kiszámíthatatlansággal jár, sőt olykor lehetetlen. A néhány hónapnyira terjedő (sűrített) regényidő négy részből áll, e négy „felvonás” hordozza az egyre feszültebb cselekményt, és a robbanásszerű csúcspontot jelentő „epilógus” zárja le (s fogja egybe) a regényt.

Ugyanilyen jól meg van tervezve a szereplők tényleges és szellemi mozgása, valamint lélektani változásaik, állapotuk rögzítése. Kapcsolatrendszerük világos, mindenki része valamilyen közösségnek s a tágabb politikai láncolatnak.

A főszereplő a harminc év körüli Busó János. Zsellér szülei nem hagyhattak rá semmit, tanulatlan, szakma nélküli, ide-oda csapódó fiatalember, aki hisz a kommunistákban, bízik bennük. Nagyon szeretne bizonyítani, valami komoly feladatot jól teljesíteni. Naiv lélek, jóra törekvő és megbecsülésre szomjazó szegény ember. Szeretőjével, a kis tanítónővel együtt ők a regény leginkább rokonszenves szereplői. Bátyja, a (látszólag) nagyhatalmú téeszelnök (megyei pártbizottsági tag, sőt országgyűlési képviselő) jóvoltából kiküldik a méntelepre, hogy irányítsa és ügyelje az ottani munkát. A feladat – szakmailag – önmagában is nagy, ráadásul ellenséges környezetben kellene helyt állnia. Gyűlölet, megvetés és bizalmatlanság veszi körül. S lehet-e normális emberi kapcsolatokat teremteni egy teljesen abnormális közegben? Busó Jánost magába szívja a feladat, mindennapi magánélete is ennek rendelődik alá. Legalább ideiglenes és felszíni békét szeretne a telepiekkel. A „ménesgazda” azonban tehetetlen: valamennyi jó szándékú béketeremtő vágya, gyenge próbálkozása kudarc, minthogy az emberekkel való bánáshoz sem ért. A tragédia lehetősége, az állandó, sőt fokozódó rossz érzés mindvégig benne van a levegőben.

Busó János nem érti a körülötte zajló eseményeket, legfeljebb annak felismeréséig jut el, hogy „úgy látszik, van valami, amiről nem tudunk.” Nem érti, miért nem érkeznek vissza a lovakkal együtt kihelyezésre küldött tisztek, altisztek, tiszthelyettesek. Saját helyzetéről sincsenek érdemi ismeretei, azt meg különösen nem ismeri fel, hogy ő maga is csak eszköz a hatalom kezében. (Ugyanúgy, mint az egyre inkább labilis léthelyzetbe kerülő felettesei, a párt korábbi kedvencei, így saját testvérbátyja is.) Busó jellemrajza kitűnő írói teljesítmény. Személyében a jót akaró, de bizonytalan, ideges, szakmailag alkalmatlan felettes áll szemben az őt semmibe vevő ellenséggel, akiknek akaratlanul is a vesztét okozza. S hiába akar ezen az utolsó percben változtatni, jó szándékát és bűntelenségét hiába próbálná bizonygatni: az egyik tiszthelyettes – szintén a hiszterizált helyzet következtében – leszúrja. Majd a szökni próbáló telepieket a határőrök mind egy szálig lemészárolják. 

Az emberi és tárgyi környezet hiteles ábrázolása szintén erőssége a regénynek. A falu világa – Busónak időnként s egy ideig menedéke – fontos szerepet kap: részleteiben is föltárulkozik. Eleven epizódok, jellegzetes falusi figurák felbukkanásai, a leíró részletek gazdagsága teszik életszerűvé a zajló történeteket. A mindennapok tárgyi világa plasztikusan jelenik meg a lovak viselkedésének leírásaitól egészen az utcák, házak, berendezések, emberi jelenségek világáig. A pergő cselekmény és a gyakori feszes párbeszédek végig fenntartják és továbbviszik a baljós alaphangulatot.