Kocsis István: A nagy játékos

Az 1970-es évek az erdélyi magyar dráma(írás) felívelésének nagy évtizede. A magyarországi színpad is ekkor kezdi felfedezni a romániai magyar drámairodalmat, ekkor válik kultikus szerzővé Sütő András és Páskándi Géza, de olyan további szerzők is színpadot és kötetmegjelenési lehetőséget kapnak, mint Székely János, Kocsis István és Csiki László. Kocsis ráadásul egy olyan műfajjal, a monodrámával is sikeres lesz a magyarországi színpadokon, mely a korszak magyar színházaiban, drámájában újdonságnak számított. Igaz, ő sem ezzel kezdte: első megjelent írásai huszonöt éves korában novellák voltak, majd a Forrás sorozatban alig két év múlva napvilágot látott bemutatkozó novelláskötete, az Egyenletek (1967) egy világháborús katonatörténetet feldolgozó, hagyományos, ám abszurd helyzetekkel tarkított színművét, a Megszámláltatott fákat is tartalmazta. Pontosan fogalmazott az idősebb pályatárs, Szabó Gyula a kötet előszavában: Kocsis „formai sajátosságát” a „tartalmi lényegre törésben” határozta meg, illetve a debütáns novelláiból a „belső monológszerű vallomást”, valamint a „szinte dramatizált dialógusokat” s azok „fegyelmezett szűkszavúságát” kiemelve azt sejttette, hogy írásai a dráma felé (is) mutathatnak.

Első magyarországi drámakötetéhez, az 1976-os A nagy játékoshoz Kocsis mind a szakma, mind a közönség körében sikeres erdélyi, illetve magyarországi színházi bemutatók után jutott (első tíz éve alatt több mint húsz premierje volt). A nagy játékosban hat színműve olvasható, melyek közül csupán kettő monodráma: a Bolyai János estéje és a Bethlen Kata (másutt Árva Bethlen Kata, illetve Az újrakezdő címen is), ám további, egy-egy történelmi személyiség tragédiája, önmagával és környezetével folytatott küzdelme köré szervezett történetei is a műfaj közelében maradnak. Olyannyira főalakjukra összpontosítanak, hogy a többi szereplőjüket akár el is lehetne hagyni, jelentőségük eltörpül mellettük (Kántor Lajos „álcázott monodrámáknak” nevezte azokat). Nem véletlen például, hogy az író később a Van Gogh és Gauguin párosát színre léptető Tárlat az utcán későbbi változatából már elhagyta Gauguin alakját, s azt monodrámaként adta közre (Vincent van Gogh), de Magellán-drámája is oly erősen és szinte kizárólagosan címszereplőjének személyes tragédiája köré szerveződik, hogy az akár egyszereplős drámaként is megírható lett volna. De ugyanezt állapította meg Kántor Lajos a kötetnek címet adó Martinovics-drámáról, A nagy játékosról is. Mindez logikusan következik az író sajátos dramaturgiai felfogásából, miszerint „nem feltétlenül fontos, hogy a drámában a központi hősnek egyenrangú ellenfele legyen”, annál is inkább, mivel annak „úgyis önmagát a legnehezebb legyőznie. Tehát a drámai feszültség érdekében a hőssel önmagát kell szembeállítani”. S valahonnan innen, sajátságos drámaértelmezéséből, az általános színházi gyakorlattal szembefordított szerzői dramaturgiájából vezethető le Kocsis sikerének titka is: a külső színpadi cselekményről a főhősében zajló drámára helyezte a hangsúlyt: színjátékaiban tulajdonképpen drámai hőseik „bensője” vetül ki a színpadra, belső történéseik jelenítődnek meg. S bár valamennyi színművének eredője a moralizáló társalgási dráma, azzal, hogy azok súlypontját a „társalgásról” esetenként nagymértékben, más esetekben pedig kizárólagosan a monologizálásra helyezi, el is tér tőle. Azaz olyan vitadrámák, melyek a hatalomnak és sorsuknak kiszolgáltatott főalakjai elsősorban önmagukkal szállnak vitába, akár környezetükkel szembekerülve is – bár kétségtelenül nem elvonatkoztatva tőle – saját magukkal kerülnek konfliktusba.

Kocsis Martinovics-drámája egyszerre jeleníti meg hőse vívódásaiban az elbukásában is felmagasztosuló drámai hőst és a kisszerű, álságos, cinikus, számító magatartást. Ezek a tulajdonságok azonban drámahőse magasabb rendű céljait álcázzák: játszik, hogy halálra ítélt társai számára kegyelmet csikarjon ki a császártól. Olyan rendkívül bonyolult, összetett, kétarcú figura, akit emberi esendősége és a magára öltött ellenszenves szerepei egyszerre jellemeznek. A Magellán-dráma címszereplőjét is kiismerhetetlen s társai számára megfejthetetlen jelleme emeli ki hajóstársai közül; eleve elbukásra ítélt – végletek közt hánykódó – tragikus figura, aki elkerülhetetlen végzetének tudatában igyekszik felülkerekedni azon. De elbukik A korona aranyból van Stuart Máriája is, mert saját „belső törvényei szerint” szeretne élni, s megpróbál az lenni, aki lenni akar; végzetes játékot kezdve környezetével, amibe óhatatlanul bele kell buknia neki is. De a személyisége integritását féltő, „összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választó” ember magányának, magára maradottságának drámáit írta meg Kocsis a Bolyai János estéjében és a Bethlen Katában is, melyek – bár A nagy játékos óta, egyéb munkái mellett, rendületlenül épült tovább Kocsis drámai életműve is – változatlanul életműve kiemelkedő darabjai közt tartandók számon. Magányos, vívódó lelkek ők is, sorsuk és személyiségük kettős szorításában, akiknek erkölcsi vívódásaiban az egzisztenciális kitettségétől szenvedő 20. századi ember létproblémái is megfogalmazódnak. Bethlen Kata életsorsában a hősies és az abszurd, a lehetséges és a lehetetlen, a megpróbált felemelkedés és a fátumszerű elbukás váltogatja egymást; példázva a furcsa paradoxont: nem egy esetben épp azok válnak magukra hagyatottakká közösségüktől, akik leginkább a közösségben vélték (volna) megtalálni magukat. Egymagában vívja küzdelmét a világgal s önmagával Bolyai János is, aki a „valamiért vagy valamiből élni” nehezen megválaszolható kérdésére keresi a választ, dilemmájára azonban nem talál(hat) egyértelmű megoldást.

Kocsis színműveinek sajátossága, hogy nézőiket elsősorban a saját maguk létproblémáival, azok erkölcsi vonatkozásaival szembesítik, melyek hiteles és izgalmas drámai és színpadi helyzetekben bontakoznak ki, ami A nagy játékos darabjait is – majd fél századdal megírásuk után – változatlanul érvényes írói vállalkozásokká teszi.