Thurzó Gábor: A szent

Az 1960-as évek közepének egyik visszhangos irodalmi eseménye Thurzó Gábor A szent című regényének a megjelenése volt, melyről – az író egyik nyilatkozata szerint – már a gépírónője megállapította, hogy „nagy botrány lesz”. A feltételezés vélhetően a regény vallásos (egyházi) témájából indult ki, s hogy olyan erkölcsi-világnézeti kérdésekkel foglalkozott, melyek az 1948 utáni kommunista államhatalom, de még az 1956 utáni, a következő évtizedben a társadalom számára a kompromisszumkötés lehetőségeit is felkínáló kádári rendszer szemében is alapjában tabunak számítottak. S A szentből valóban ügy keletkezett, miként színpadi változatából, Az ördög ügyvédjéből is. Thurzó viszont ezzel a „kettős alakot öltött” művével (László Ferenc) felért addigi pályája csúcsára, melynek tagadhatatlan szerep jutott az 1956 utáni magyar regényirodalom tematikai gazdagításában, valóság- és világszemléleti skálájának kiszélesítésében. (Teljesítményét – „Krúdyhoz és Máraihoz felnőve” [László] – a nem sokkal halála előtti lírai emlékezésével, a Belváros és vidéke „opus magnumával” is meg tudta ismételni 1977-ben.) A pályáját még az 1930-as évek második felében a magyarországi polgári irodalom, illetve a katolikus modernitás letéteményeseként, afféle „fiók-Máraiként” (László) kezdő írót később – Rónay György és Pilinszky János oldalán – a magyar katolikus irodalom „nagy modern triászának” tagjaként emlegették. 1949 és 1956 között azonban neki sem jelenhetett meg könyve, ami bizonyos törést is jelentett fényesen induló pályáján (noha műfordítóként, dramaturgként és forgatókönyvíróként ez idő alatt is működhetett). A szentet 1965–1966-ban írta Stockholmban, svéd felesége otthonában, ahogy később vallotta, „messze Magyarországtól […] kiszakadva a hazámból, jelenéből és múltjából”, „mintegy sterilen”. 1990 után azonban többször érte a vád Thurzót, hogy „katolicizmus-kritikájával” a Kádár-rendszert kívánta szolgálni, és ennek szerepe lehetett abban, hogy kényes témája ellenére is engedélyezték a kiadását. A könyvről az is elhangzott, hogy afféle „hű társutasként” (László), egyenesen megrendelésre írta. Vaderna Gábor pedig „a kádári kultúrpolitika favorizált íróját”, a „szocialista katolikust” látta Thurzóban. Ha az 1930–1940-es évek hivatalos politikai kurzusának a Kaszap István – a regénybeli Gregor István – szentté avatási perében folytatott mesterkedéseit kiindulópontul választó, elkötelezetten katolikus szerző regényének lehet is egyházkritikai, illetve dogmaellenes értelmezése, a téma a Kádár-rendszerre is jellemző képmutatás tükreként is szolgál. Egy másik olvasói stratégia tehát az ideológiai szándék és a tények vitájaként, a közélet mindenkori válságának leleplezőjeként is felfoghatja a könyvet. De a „hitről és a hittel való visszaélés” (Thurzó) toposzának nyomvonalán haladva A szent tulajdonképpen olyan alapvető morális kérdéseket vet fel, melyek túlmutatnak kora valóságproblémáin (mint például a bűn és feloldozás drámája, a tények magasabb rendű cél érdekében történő megváltoztatása, a kételkedés és engedelmesség konfliktusa). A regény alapeszméje a hit és kételkedés dichotómiája, a kettő szintézisének lehetősége vagy lehetetlensége (ha ugyanis Vizniczei prelátus „Isten dicsőségét akarja, kételkedése nem más, mint e dicsőség emberi értelemmel való szolgálata”).

A szent világirodalmi mintaképei közül kiemelkedik a Graham Greene-i regény-, illetve történetábrázolási modell és a Thomas Mann-i leíró realizmus: az aprólékosan részletező, alakjait árnyalatosan megjelenítő, többszintű szerkezetű prózapoétika. A „különböző műfaji kódokat összevillantó”, a „kint és bent folyamatos egymásra vetítésével” dolgozó (Vaderna) módszert az író a maga filmes – forgatókönyvírói, film- és tévédramaturgi – tapasztalataival is gazdagítani tudta. A prelátus ellentmondásos érzelmeinek, saját magával vívott belső küzdelmeinek – akár írói önvallomásként is értelmezhető – megjelenítése a könyv számos stiláris bravúrjának egyike. A regény főalakja, Vizniczei prelátus előtt álló feladat összetettségének érzékeltetésével Thurzó tulajdonképpen a maga írói feladatát is meghatározza. („Vizsgálóbírónak, orvosszakértőnek kell lennie, filológusnak, aki szövegeket vet egybe, azonosságokat keres.”) Thurzó tudatában van annak, hogy „[a] szavak sok mindent elárulnak, de még többet eltakarnak”, s kétséges, „mennyi szó kell ahhoz, hogy egy lélekről kivallja az igazat”. Így amellett, hogy az „ördög ügyvédjének” szerepére (lásd színműve címét is), egyidejűleg az „angyalok ügyvédjének” szerepére, azaz egyféle „jámbor, önkéntes szkizofréniára” is vállalkoznia kell. S bár a ma már talán „nehézkesen” (Vaderna) olvasható regény az utóbbi évtizedek (irodalmi) rendszer-, kód- és kánonváltása során háttérbe szorult, irodalmi értékei változatlanul elvitathatatlanok.