Tőzsér Árpád: Adalékok a Nyolcadik színhez

A szerző ötödik kötete a gondolati-filozofikus magyar költészet kiemelkedő darabja, az életmű fontos, irányadó állomása. Tőzsér szemlélődő, visszahúzódó költői attitűdje korábban is ígérte ezt a fajta mélyebb, a fogalmi nyelvvel is dolgozó, elméleti kérdéseket boncolgató költészetet, de ez a kötete volt az első, amelyik teljes egészében ennek a célnak rendelődött alá. Elszemélytelenedő, az érzéki világot egyre inkább kizáró, a történeti és bölcseleti kérdésekkel is bátran szembenéző verseket gyűjt össze ez a kötet, egészen pontosan tizenötöt. Már a cím is a gondolatiságra utal, hiszen Madách művét idézi, melyről tudjuk, korának legfontosabb filozófiai problémáit vitte színre. Az Adalékok a Nyolcadik színhez, pontosabban a kétszáz soros címadó vers afféle kiegészítése Az ember tragédiája nyolcadik („álom”) színének, méghozzá egy magyar jelenettel, egy újabb álommal, melyet már nem Kepler, hanem a versben vele beszélgető Szenci Molnár Albert lát. A Tőzsérhez és Szenci Molnárhoz hasonlóan felvidéki Madách a költő számára – mint esszéiből tudhatjuk – az abszolút világirodalmat jelenti, radikálisan újat hozó szerzőt, akit utánozni nem, legfeljebb követni lehet. Nincs napjaink és a közelmúlt magyar irodalmában olyan alkotás, melyen ennyire átsütne Madách hatása, ahogy persze olyan sincs, amely ennyire evidenciának tekintené Szenci Molnár európai kapcsolatainak kultúrközi szerepét, mint Tőzséré.

Miről beszélget a versben Kepler és Szenci Molnár? Természetesen valami olyasmiről, ami Tőzsér Árpád életművének is alapkérdése: érdemes-e a sikerért és karrierért lemondani az identitásunk alapját adó gyökereinkről: anyanyelvünkről, hitünkről, szülőföldünkről? A bölcseleti elkötelezettség eredménye, hogy a vers a dilemmát valódi belső harcnak mutatja, aminek egyáltalán nem magától értetődő a kimenetele: „Szülőföld és tudás: két pátria, / S a kettő között választani kell. / S szerencsés, ki úgy választhat, hogy a / Számára a kettő egybeesik.” És hogy mennyire nem egyszerű kérdés ez, azt majd a Faustus Prágában (2005) című drámai költemény mutatja meg, melyben a szerző ennek a versnek az ötletét dolgozza ki még árnyaltabban, könyvnyi terjedelemben. De a ⁓ lapjain tűnik fel egy másik előremutató poétikai ötlet is, Mittel úr, Tőzsér alteregója, aki a kilencvenes évek közepéig elkíséri a költőt. A „mittelség” az egész életműre jellemző fogalommá vált, és bár a kritika inkább földrajzi-kulturális tartalmát méltatta, filozófia vetülete is figyelemre méltó. A „köztesség” első jelentése itt a közép-európaiság mint hagyomány, míg a második az emberi lét köztességére, átmenetiségére vonatkozik. A lét egyetlen lehetősége a között: születés és halál, illetve mindig két életesemény koordinátáinak viszonyrendszerében. Tőzsér kötetbeli versei az állandó változás tapasztalatáról adnak számot, arról, hogy minden csak másodpercekre azonos önmagával, és ezért nem is lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, nem lehet kétszer átélni ugyanaz. Mittel úr – ennek a közöttiségnek a szimbóluma – valaki, aki tudatában van létezése kereteinek.

Tőzsér a hetvenes években már a régi magyar irodalom tanára és kutatója. Nem a véletlen játéka tehát, hogy Szenci Molnár alakja megjelenik a verseiben, de az sem, hogy a kötetben az archaikus nyelvváltozatokat is felhasználja – például ma már nem használt szavakat („kilís”, „fejelem”, „nyovolya”, „főm”) a Valete című, magyaros verselésű vallomásban. A régmúlt magyar költőinek fájdalma szólal meg a versben, ami jól rímel Tőzsér régóta depresszív, sötét árnyalatú költeményeire, de a szándék mögött vélhetően megtalálható az is, amit Görömbei András feltételezett: „A régiséggel Tőzsér valóban kitörni akar a szűken értelmezett lokalitásból, s a röpke divatokból egyaránt”. Merthogy a költő melankóliájánál csak a szabadságvágya nagyobb: a bezártság érzését okozó határok lebontásának vágya – legyenek azok akár politikai, akár poétikai határok. Ha eddig bizonytalanok is lehettünk benne, ettől a kötettől kezdve nyilvánvaló, hogy Tőzsér a politikára is érzékeny költő, de sohasem a napi, közéleti történésekre reflektál, hanem a nagyobb, történelmi léptékű eseményekre és változásokra, illetve ezek ideológiai hátterére, mozgatórugóira: „Között. Kő. Tanknyomok”. (Bejárat Mittel úr emlékeibe) De amikor a szabadság hiányának évtizedeiben a szabadságot keresi és találja meg a versben, máris a politikánál van – ahogy a Mittel-figurával is. Ha ugyanis Közép-Európa számára messze nem csak földrajzi név, hanem esztétikai kategória, önmagában való érték is, akkor azt mondja, hogy hiába rángatja a politika folyamatosan a határokat, hiába keveri össze, majd választja szét az itt élő népeket, ezek az értékek megmaradnak – sőt: épp ezekből a megpróbáltatásokból táplálkoznak.