Szabó Pál: Ahogy lehet

A maga korában alig jelent meg róla kritika, ezért az Ahogy lehet az életmű számbavételekor háttérbe szorult. Viszont utóbb egyre többen látják úgy, hogy a negyvenes évek eleji regénytrilógia mellett (Lakodalom; Keresztelő; Bölcső) az Ahogy lehet Szabó Pál főműve. Cs. Nagy Ibolya, aki minőségben még a trilógia fölé is helyezi, írja: „mindazt, amit Szabó Pál az Ahogy lehet keletkezése előtt, harminc esztendő alatt papírra vetett, most a regény élezett, történelmi vészhelyzetében ismét megvizsgálja. […] hozzá hasonló – a filozófiai és az epikai ábrázolás nagyszerű összhangjából született – alkotást sem a korábbi, sem a késői alkotó korszakban nem találunk. […] nemcsak a nemzet történelmi tapasztalatait összegzi benne, hanem a maga hatvan esztendejének élményeiből párolt bizonyosságokat is”. Áttételesen, de érezhetően a közelmúlt tapasztalata is benne van a párlatban: „1956 után írott mű ez, a történelem közelebbi és távolabbi tanulságainak fényében” (Juhász Béla).

A cselekmény a 16. század végén játszódik, a török hódoltság peremén, ahol állandóan váltakozik a meghunyászkodás és a visszaütés. Hősei egy sárréti falu, Zsáka és környéke lakói. A folyamatosan hajdúból paraszttá, parasztból hajdúvá vedlő férfiak egy része a regény elején épp visszatérőben van a Duna mellől, ahol sikeresen hadakoztak a török ellen, és nagy zsákmányt gyűjtöttek. Nincs vége azonban a megpróbáltatásoknak. A lelkész feleségét elragadják a törökök, a kétségbeesett férj rábeszélésére a helyi vásárt kihasználva viszont a hajdúk csapnak le a közeli kisvárosra, megölik a megszállókat. Aztán megfelelő intézkedéseket téve várják az ellencsapást, és körülbelül itt ér véget a történet. Ahogy a regényben olvassuk: „Kemény világ. De még a világnál is keményebbek ezek az emberek.” A hős végeredményben maga a nép, amely ösztönösen kimunkálta a megmaradás és a szélsőséges veszélyek közt is megtartható emberiesség útjait. Talán azért is hajdúk a főszereplők, és nem egy nagy eszme harcosai – mint például később a kurucok lesznek –, hogy a spontán életerő jobban hangsúlyozódjék. Maga a szerző is úgy vélte egy Czine Mihályhoz írott levele tanúsága szerint, hogy az Ahogy lehet „tovább lépett, mélyebbre lépett” előző történelmi regényéhez, A nagy temetőhöz (1946) képest „afelé a történelmi regény felé, amikor valóban a nép, de igazabban a népek a hősök”.

Eposzi jellegűvé teszik a művet a nép középpontba állítása, a harci jelenetek, valamint azok váltakozása idilli életképekkel, hangulatos, ám rövidre fogott tájleírásokkal, az eredendő életöröm és életerő együttese, a borzalmak között is megőrzött derűs végkicsengés. „Az Ahogy lehet hajdúi, parasztjai igen jó barátságban vannak a halállal. Ahogy a természet gyermekei általában. De annál is inkább! Ahogy nehéz idők népei. Homérosz görögjei tudtak így meghalni. S élni is azok tudtak így, ilyen primitív gyanútlansággal, ennyire minden egzisztenciális problémázgatás nélkül.” Épp ezért gyógyító hatású a regény: „Az emberlátás szimmetriája, életbölcsesség, vitalitás, tárgyi bőség […] gyógyírként hatnak a modern ember […] idegállapotára” (Bata Imre).

Szabó Pált a parasztságra irányított realizmusa miatt gyakran hasonlítják Móricz Zsigmondhoz. E regény esetében is valós a párhuzam, de az is megfigyelhető, hogy Szabó Pál világképe kevésbé tragikus, mint Móriczé, inkább hajlik az idillre. A magyar elődök közül Móricz mellett Mikszáth relativizáló életbölcsessége találja meg a maga párhuzamait a regényben, még a mélység olyan ábrázolásában is, amikor a keresztény rabnők sorsáról van szó: „Bárhogyan is van, de hinni kell, mert valamiben mindig hinni kell, ha a keresztény hit ennyire cserbenhagyta ezeket a szerencsétleneket, hátha Allah, az egy igaz Isten nem hagyja cserben? (Ha ez is cserbenhagyja, majd csak kerül az asszonyok számára valami harmadik.)” A spontaneitás, a viszonylagosságok belátása azonban nem gátolja meg, hogy egyes mozzanatok, túlnőve a realitásukon, alapértékek szimbólumává váljanak. Realitás és szimbolikusság ilyen kettős fénytörésében zárul a regény: „Virág asszony pillanatig tétovázik a sírás és a nevetés közt, aztán tenyerével lesöpri szoknyájáról a képzelt morzsát, moszatot, megfogja Réthy Balázs kezét, kimennek az udvarról, s útnak indulnak arra, amerre Váradon Szent László tornyán ragyog a nap.”