Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ebben a többször kiadott regényben máig azt dicsérik leginkább, hogy a személyes – akár nagyon intim témák – és az országos súlyú események közvetlenül egymás mellett kapnak helyet, az egyéni életút és a közösségi, nemzeti történelem egybeszőve jelennek meg. A főszereplő asszony története szimbolikusan az ország sorsát is megjeleníti. Az 1989-ben készült regény utolsó mondatában a narrátor ezt így foglalja össze: „Most ötven év múltán, ahogy a diktatúrák is pusztulnak, Erdély újból vajúdik, úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót.” A regény epikai cselekménye az egyes szám első személyű elbeszélő asszony tizenkilenc éves korában kötött házasságának első évét fogja át, amelyet a második világháború utolsó szakasza, Magyarország hadszíntérré válása határozott meg. A Kolozsvárról származó, és ott 1944-ben férjhez menő fiatalasszonynak a város románok általi megtámadásakor menekülnie kell férjével és rokonaival együtt, és sok kínlódás árán végül sikerül anyósához Csákvárra, az Esterházyak kastélyába kerülniük. Pár hónapos nyugalmi időszak után azonban utoléri őket a front, amely hosszú ideig, három hónapig hullámzik oda-vissza a településen, amelyet hol az oroszok, hol a németek szállnak meg. Ekkor éli át élete legborzalmasabb időszakát: férjétől elszakítják, az orosz katonák sorozatosan megerőszakolják. A regény utolsó fejezete a békekötés után Budapestre, majd innen tovább Kolozsvárra történő utazását meséli el.

A regény azonban a háborús borzalmak átélése, az asszonyi sorsot végképp tönkretevő sorozatos erőszaktevések leírása miatt nem magánérdekű történetmesélés. A mai orvostörténeti adatok szerint az akkori Magyarország női lakossága negyedét, de inkább harmadát megerőszakolták az országon átvonuló orosz katonák. Az ebben a regényben leírt traumák és azok feldolgozása, vagy egyáltalán kimondani tudása az egész országot érintő fontos tett és érdem. Abban, hogy Polcz Alaine a megtörténteket kimondja, pszichológusi képzettsége, az eltelt évtizedek feldolgozási munkája, és második férje, Mészöly Miklós lelki segítsége is közrejátszott, hiszen erről a témáról még az utóbbi évtizedekben sem igen beszélnek hazánkban, noha a történtek feldolgozása nélkülözhetetlenül szükséges. Ebből következik az is, hogy a téma súlya, társadalmi érdeke dominánsabbá, jelentősebbé válik, mint a kifejezésmód esztétikai megítélése, bár a regény ez utóbbi szempontból is jelentős értéket képvisel. A hagyományos, lineáris történetvezetésű narráció vallomásként meséli el a történteket, a szövegben Miklósként megnevezett Mészöly Miklósnak, noha a megszólítotthoz irányuló narratív odafordulás csak három helyen olvasható a műben. A vallomásos jelleget erősen átalakítja a tárgyilagos hangnem, az érzelem- és ehhez kapcsolódóan ítéletmentes előadásmód, amelyben a háború alatt, különösen a front elvonulásakor megélt eseményeket olvassuk. Sok esetben a narrátor megpróbálja megérteni az ellene fellépők belső motivációit is, igaz, ez többnyire csak kérdésekben tud megformálódni, mint például abban a jelenetben, amikor a menekültpincében lakó közel százfős közösség tétlenül és szótlanul nézi végig, ahogy egy fegyveres orosz katona, mindenki szeme láttára, magáévá teszi őt.

A cselekményen túl a regényben fontos szerepet játszik a korfestés is, részben a tárgyi, lakóhelyi környezetek (a Kolozsvári otthon, a csákvári Esterházy-kastély, a rommá vált Budapest) erős tömörítés mellett is érzékletes leírásával, részben a kor embere általános véleményének rögzítésével. A narrátor stílusa sallangmentes és direkt, viszont több helyen önironikus megjegyzések teszik oldottabbá a szöveget.

A korbeli recepció nagyon sokra értékelte a könyvet, szinte minden olvasót és kritikust megrendített a szerző bosszútól és öncsalástól mentes, nyugodt hangnemű előadása saját pokoljárásáról. Történelmi tettnek tartották a tények vádaskodás nélküli kimondását. A regényt több nyelvre is lefordították, színpadi változat is készült belőle, amelyet bemutattak 2012-ben.