Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Az 1989-ben megjelent szöveg, Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László második regénye az elsőhöz hasonlóan pozitív kritikai fogadtatásban részesült, még ha nem is aratott olyan kirobbanó sikert, mint a Sátántangó (1985). Az előzőhöz hasonlóan ez a regény is rendkívül népszerű volt Németországban, és ebből is készült filmadaptáció: a Werckmeister harmóniák, Tarr Béla és Hranitzky Ágnes rendezésében. A szerző első két regényének értelmezése szorosan összefonódott, a másodikat sok szempontból az első folytatásának tekintették. A Sátántangóban a fenyegető, szimbolikus és megfoghatatlan gonosz mintha Az ellenállás melankóliája lapjain végezné el pusztítását, teljesítené be a szürreális, sötét végítéletet. Az első regény állandóan hulló esője itt pusztító faggyá változik, és ha lehetséges, még reménytelenebb helyként jelenik meg a világ. A Sátántangóból jól ismert, többszörösen összetett, bonyolult hosszúmondatok megmaradnak ugyanúgy, ahogy a szürreális, mitikus jelleg és a rendkívül szimmetrikus és zárt szerkezet is.

A regény a klasszikus retorikai séma szerint három részre tagolódik (bevezetés-tárgyalás-levezetés), a cselekmény a hagyományos időrend linearitását követi, tizenhat nap történetét tárgyalja. A történések helyszíne és pontos időpontja nincs meghatározva, a kisváros és lakóinak története bárhol és bármikor játszódhatna, az eseménysorozat általános érvényű, erősen szimbolikus és példázatos, hiszen egy pusztulástörténet, egy apokalipszis-parafrázis íródik a lapokon. Már a szöveg legelején baljós jelek bukkannak fel, a városka lakói érzik, hogy létük kizökkent a normálisból. A szokatlanul erős hideg, a rejtélyes családi tragédiák, a nyugtalanító híresztelések, az állatok különös viselkedése mintha mind egy közeledő katasztrófa előjelei lennének: „a megszokások rendje megkérdőjeleződött, a mindennapi beidegződéseket szétzilálta egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar, a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett”. A katasztrófa végül be is következik, a szeméthalomban elmerült, fagyba dermedt kisvárost ugyanis feldúlja, szétveri egy azonosíthatatlan elemekből álló csőcselék, melynek tagjai a város főterén állomásozó cirkusz hatalmas, kitömött bálnájának megtekintésére érkeztek. A vándorcirkusz rejtélyes gnómjának parancsára a tömeg céltalan agressziója elszabadul, felforgatja a települést, mindent elpusztít, ami az útjába kerül. A rendet végül katonai segítséggel helyreállítják, de a boldog befejezés elmarad, mert a rombolás után újjászülető rend sem ígér sok jót.

Az alaptörténet teljes egészében nem, csak apró részletekben, különböző nézőpontok közvetítésével tárul fel. Az ellenállás melankóliája mindentudó elbeszélő segítségével közvetíti az eseményeket, az ő szólamába szabad függő beszédként vagy egyenes idézetként ékelődnek a szereplők gondolatai, megszólalásai. Az eseménysor két legfontosabb hőse a nyugdíjazott zeneiskola-igazgató, Eszter György és a kisváros félbolond(nak tartott) postása, a gyermeki szemléletű Valuska János. A két férfi egymás ellentéte, mégis kiegészítik egymást, ráadásul egy furcsa barátság is összekapcsolja őket: „A második, Werckmeister-harmóniák c. fejezetben Eszter úr szakaszai a világ rendezetlenségének, Valuska szövegei a világ harmóniájának szólamait ismételgetik. Érvelésük nem találkozhat, hiszen a világegyetemet felosztották egymás között, a Földet Eszter, az egeket Valuska birtokolja. Beszélgetéseikben a sötétség és a világosság ősi párbeszéde zajlik.” (Zsadányi) Bár a két szereplő gondolatai, eszmefuttatásai szinte esszészerű bölcseleti betéteket alkotnak, mégsem csupán szócsövek, hanem nagyon is kidolgozott, plasztikusan ábrázolt hús-vér figurák. Valuska naiv, angyali lénye és Eszter intellektuális kiábrándultsága egyaránt a világban uralkodó alapvető káosszal találkozik, de reakciójuk, válaszaik gyökeresen mások. A városban pusztító rombolás éjszakája azonban megváltoztatja őket: Valuska felismeri a világ romlottságát és sötét erőit, elmegyógyintézetbe kerül; Eszter pedig épp a legnagyobb zűrzavar közepén ébred rá arra, hogy a világ, melyből kivonult, értelemmel nem ítélhető meg, a racionális megértés csődöt mond, nem alkalmas a vágyott harmónia elérésére.

Krasznahorkai László második regénye metafizikai távlatokat nyit, a lét legvégső kérdéseit feszegeti egy nagyszabású, látomásos szövegben. Bár egyértelmű, hogy társadalomkritikai éle is van, ennél sokkal szélesebb horizontot nyitó szimbolikus mű, mely arra kérdez rá, mi módon lehet felvenni a harcot a világban sokféleképpen uralkodó gonosszal, hogyan lehet ellenállni a butaságnak, az agressziónak, mindannak a rossznak, amit az ember nemcsak a világban, hanem saját magában is megtapasztal. A rendkívül erős atmoszférájú szövegben a fenyegetettség és kiszolgáltatottság sötét tónusú ábrázolása azt sugallja – és ebben rejlik a cím magyarázata –, hogy az ellenállás bármilyen formája (ld. a két főhős viselkedési modelljei) alapvetően csak reménytelenséggel és a hiábavaló ígéretével kecsegtető, szomorú, melankolikus létforma.