Vas István: Az ismeretlen isten

Az inkább költőként, emlékezések írójaként, műfordítóként számon tartott Vas István az értekező műfajokban is jelentőset alkotott, joggal sorolható akár a két háború közt jelentkező nagy esszéisták közé is. Fiatalságától költőnek készül, de előbb jelenik meg nyomtatásban kritikája – Kassák lapjában, a Munkában, 1928-ban –, mint verse. Később egy-két évig a kolozsvári Korunkban publikál, majd a Nyugatban és számos más lapban. Úgy érzi, a prózai eszmélkedés műfajai új teret nyitnak önépítése számára. Ugyanakkor, mint Az ismeretlen isten előszavában írja: „magamban, belül, nem sokba vettem a műfaji különbségeket. Cikkeimben, tanulmányaimban is mindig arról beszéltem, ami érdekelt, ami fontos volt nekem, és gyakran vettem észre, hogy olyasmi csapódik le a versben, ami előzőleg valamelyik bírálatomban keresett kiutat, és fordítva, a versnek valamilyen tétova rezzenése később egy cikkben jutott végső megfogalmazáshoz.” Korabeli kritikusai hasonló szellemben, a személyiség fedezetében találják meg az életmű egységét. A visszaemlékezések elmélkedései is állandóan párhuzamba állíthatóak értekezéseivel, sőt a műfordításaihoz is számos műhelytanulmánya, portréja kapcsolódik. Értekező műveit először 1958-ban rendezi kötetbe, Évek és művek címen. Az ismeretlen isten négy évtized cikkeit gyűjti egybe, 1934-től 1973-ig. Az ezután keletkezett írások pedig az 1987-es Igen is, nem is című kötetbe kerültek. Közben az életműsorozatban is több esszékönyv jelenik meg, de ezek új írásokat nem tartalmaznak.

Az értekező írások megjelölés Az ismeretlen istenben nagy műfaji változatosságot fed le. Van itt tanulmány, esszé, portré, vázlat, kritika, vitacikk, vallomástöredék, naplójegyzet, hozzászólás, verselemzés, interjú. Vas néhány írást szentel ugyan a társművészeteknek (festészetnek, filmnek), de témái legtöbbször irodalmiak. Szinte mindenkiről ír, akitől jelentősebb művet fordított, többek között Villonról, Shakespeare-ről, az angol barokk költőkről, Rákócziról, Goethéről, Schillerről, Keatsről, Whitmanről, Apollinaire-ről, Kavafiszról, T. S. Eliot-ról, Saint-John Perse-ről, Nelly Sachsról, MacLeishről. Alaposan, a klasszika-filológia terén a hivatalos nézetekkel nemegyszer szembefordulva fejtegeti a műfordítás elvi kérdéseit. A régebbi magyar irodalomból főleg Eötvös József és Arany hatásáról ad számot bővebben, de érinti például Zrínyi, Csokonai és Petőfi munkásságát is. A kommunista hatalomátvétel után értékmentő, polemikus felhangokkal több írást szentel a Nyugat első nemzedékéből Babitsnak és Kosztolányinak. Írásainak egyik visszatérő, fontos ösztönzője az irodalom csonkítása elleni küzdelem. Ennek jegyében rendszeresen idéz föl háttérbe szorult alkotókat Somlyó Zoltántól Hajnal Annáig, Nagy Lajostól Kádár Erzsébetig. Nem csak a kommunista dogmától félti a magyar irodalmat, hanem a hetvenes évek körül jelentkező új, csak a konstrukcióra, a mű megalkotottságára koncentráló irányzatoktól is. Gyakran ír saját nemzedékéről (Takáts Gyuláról, Rónay Györgyről, Radnóti Miklósról, Kálnoky Lászlóról) és az utánuk következőket is figyelemmel kíséri.

Vas programszerűen vallja, hogy tanulmányt érthetően és egyszerűen kell írni: „A vers ugyan lehet bonyolult, sőt homályos vagy akár érthetetlen, de a költészetről – mint minden más művészetről is – a lehetőségekhez képest egyszerűen, világosan és érthetően kell beszélni. Idővel azonban már megnövekedtek az igényeim: túl az egyszerűségen már pontosságra törekedtem.” Az egyszerűség azonban nem leegyszerűsítés. Például a paradoxonok gyakorisága jelzi, hogy néha át kell "kapcsolni" egy másfajta logikára, mert az egyszerűségnek, érthetőségnek is megvannak a korlátai. Az adott műveket, jelenségeket mindig a kor, a társadalom, az életmű, egyszóval valami átfogó egység összefüggésébe emeli. A tényezők egyensúlya alapján ítél. A hatvanas-hetvenes évek formakultuszával szemben például hangsúlyozza a tartalmi rész mellőzhetetlenségét: „éppen a nagy költészet jellemvonása, hogy igenis van ilyen, parlagian megszövegezhető tengelye – ami persze semmiképpen sem ad képet nagyságáról”. A személyiség jelenlétét érzi ki az igazi művészetből: „Az elvont költészetnek még több élményre van szüksége, mint a valószerűnek, hogy legyen honnan elvonnia a maga eszményibb életét”. Modernségértelmezésében is a személyiség kap kulcsszerepet. A modernség – legalábbis egyik ága – eredetét egészen Villonig követi. Élet, kor és mű egységében ragadja meg a lényeget: „Villon azok közé a nagy lírikusok közé tartozik, akiknek élete és költészete elválaszthatatlan, akiknek lírájából nem csak egy személyiséget, hanem egy személyes sorsot is megismerünk, s akiknek költészete híven tükrözi életük regényét”. Donne-t is hasonló okból látja kora legnagyobbjának: „élet és költészet nála, s e korban talán egyedül nála összeforrt”. A személyiségvesztést ünneplő vagy akár csak elfogadó nézeteket elutasítja. Szerinte a személyiségvesztés egyúttal valóságvesztés is. Mi az oka e kettős veszteség terjedésének? Kimondottan nem foglal állást, bár több okot is felvet a technika túltengésétől az eltömegesedésig. Mindenesetre úgy látja, hogy ma, az általa többször „alexandriai” kultúrának nevezett globalizáció viszonyai között a személyiség kialakítása fokozott erőfeszítést követel, „az ár ellen úszás lendületét”. A kényelemszeretet és a szenvedéstől való félelem, főleg az elbizonytalanodó értékek közegében a könnyebb, de talmibb megoldások felé csábít. A fiatalokról írva (a hatvanas évek végén) az irodalmi tévutak nagy részét is ide, a tapasztalat és a szembenézés hiányosságaira vezeti vissza. Viszont az „alexandriai” kultúrát sem tekinti pusztán hátránynak: „De soha ilyen alkalom a választásra, soha ilyen bőség, ennyi szín […] nyitva áll az egész eddigi műveltség”. Azért tekinti Proustot és Thomas Mannt a kor reprezentatív alkotóinak, mert bőven merítenek a felnyíló műveltségből. Kezdetben Cs. Szabó László színessége és elevensége, Németh Lászlónak a keménységet az életmű iránti tisztelettel egyeztetni tudó telitalálatai és Szabolcsi Bence krimi-izgalmú filológiája hat rá legtermékenyebben, később Babits esszéstílusa lesz számára a végső eszmény.