Ács Margit: Beavatás

A szerző első regényének (második széppróza-kötetének) igen erős az indítása. Arra a pszichikai jelenségre építkezik, amely szerint a külföldi (különösen a „nyugati”) turistaút a maga nem rögzült kínálataival, eseményeivel akarva-akaratlan fölzaklatja a mindennapi élethez idomult, sok mindent szőnyeg alá söprő tudati és érzelmi világ működését, miközben (esetleg mélyebbre hatóan) új perspektívákat is megéreztet. A gátlások nemcsak szorongatnak, de adott esetekben föl is szabadul tőlük az ember. Ez történik e karcsú – ám tömör – regény főhősével, Laurával is, aki egy háromnapos velencei utazás megrázkódtatásai során szembesül élete egyik nagy, mindaddig tudat alá szorított kérdésével: a nő–férfi kapcsolat örök dilemmáival, a neki tetsző élet, a személyes szabadság megtalálásának komplikált kihívásaival.

A három fiatal magyar értelmiségi (Laura, a csöndes, de figyelő gyógytornász, férje, Károly, a megbízható és kiegyensúlyozott építész, valamint annak öccse, Ambrus, a lázadó angoltolmács) önbizalommal és az útikönyvek tartalmát többé-kevésbé elsajátítva nemcsak hagyják, hogy reájuk zúduljon a rengeteg kultúratörténeti látványosság, de filozófiai, szociológiai, művészettörténeti ismereteiket is latba vetik. Európa közép-keleti zónájának bölcsességével kommentálják, értékelik, minősítik ennek a csodavárosnak a történelmét, szokásait, művészetének, építészetének sok évszázados jelenlétét. Sétáik során találkoznak ír fiúval, amerikai lánnyal s egy olasz kommunista ifjúval is, aminek következtében társadalomtörténeti és etikai viták is terhelik az alkalmi turistautat. Bibliai és filozófiai tézisek, szokatlan párbeszédek keretezik a szokványosnak látszó külföldi kirándulást; nemegyszer a szekularizált kisvilág próbál nekifeszülni az évezredes tradícióknak, törvényeknek. Az otthoni, félig-meddig polgárias kötöttségek itt ellankadnak, e különleges helyzetben lassan másféle, új gondolati elemek kerülnek előtérbe.

Ami igazán erőssé és színessé teszi ezt a történetet – már a legelső mondatoktól kezdve – az a jellegzetes Ács Margit-féle széppróza értékeinek bőséges megnyilvánulása. Az eredeti gondolatiság, másfelől a megjelenítés művészi igénye: az írói „anyag” sok helyütt mintegy vizuálisan is élvezhető feltárulkozása. A legapróbb részletekre is kitérő írói megelevenítések piciny, rebbenő apróságok rögzítésére is kiterjednek; az idegen építészeti és kultúratörténeti látványosságok érzéki megjelenítései gazdag keretbe foglalják a látszólag mindennapi történetet. Mindazonáltal a szerző a dokumentatív keretet is érvényesíti: a szereplők, a történetek jelenetező, időbelileg szakaszoló közegben szemlélhetők (csütörtök déltől vasárnap hajnalig). Valóban csak látszólagosan hétköznapi ez a történet Velencében, hiszen az idegen környezet gondolatilag és érzelmileg megemelő, de egyben „szétrázó” hatásai alól a regény hármasa sem tud szabadulni. Legalábbis a csöndes Laura és a lázadó Ambrus nem. Igen finom rávezető cselekménytöredékek, pillanatok vannak elszórva már a történet elején, amelyek arra utalnak, hogy Laura érdeklődését fölkeltette férjének öccse, s érzelmileg is vonzódik hozzá. Majd egy külön kirándulásukon könnyen lesznek egymáséi. Innen továbblépni a regényben: dramaturgiailag nem egyszerű írói feladat.

Késleltetés következik: a regény kis történelmi esszékkel folytatódik. A testvérek történetfilozófiai vitába keverednek az ír fiúval (és egymással), a magyar történelem 13–14. századi fejezeteit idézik fel, melynek során feltárul a nyugatias, illetve a keleties történetszemlélet különbözősége, a szabad polgári, valamint a rendpártisághoz szoktatott, politikailag meghatározott viselkedés különbsége. Ilyen vitatémák például a haza mibenléte, a nemzeti és a világpolgári attitűd értékei és különbségei. Létezik-e nemzeti tudat, avagy csupán a személyiség diktálja a magatartásformákat? Mit jelent magyarnak lenni? Miben ragadható meg a hazaszeretet fogalma? Létezik-e egyáltalán? Ambrus fogalmazza meg az eltérő magatartásminták okait, egyben következményeit, utalva a két idegen útitárs világ- és önszemléletére: „ebben a két fiúban már nem fejlődött ki az érzék a mártírsors esztétikuma iránt”. Vagyis: a sok évszázados történelmi sérelmek a nyugatias világképben és életfelfogásban már nem terhelik az egyén mindennapi létét és vágyott perspektíváit. Habár ezek az okfejtések, gondolati kitérők lelassítják a regény sodrását, a drámai befejeződés nem várat sokat magára. Miután mindhárman cserbenhagyják a hirtelen eszméletét vesztő ír fiút, kiderül, hogy egyikükben sincs meg az erkölcsileg evidensen elvárható kötelesség egy embertársuk iránt. Ebből következően minden korábban hangoztatott értékrendjük és „történetfilozófiai” koncepciójuk (ha volt ilyen egyáltalán) jogossága és hitelessége is megkérdőjeleződik. Ez a hirtelen kialakult válsághelyzet vallomásra kényszeríti Laurát is, aki legalább a saját életében szeretne „főszereplő lenni”: Károly minden könyörgése ellenére összecsomagol, és eltűnik a vasárnapi velencei virradatban. A „beavatás” – több síkon és több értelemben is – bekövetkezett.