Baka István: Beavatások

A Beavatások Baka István kisregényeit gyűjti egybe. A korábbi kötetekben (Szekszárdi mise, 1984; A kisfiú és a vámpírok, 1988) megjelent prózai írások az Én, Thészeusz című új kisregénnyel egészültek ki, illetve egy, a prózai írások elé illesztett, hasonló tematikájú Baka-verssel. Ez a szokatlan szerkesztési megoldás közvetlen átjárhatóságot teremt Baka lírája és szépprózája között. Mert miként a Baka-líra egyik központi motívuma a megváltás nélküli apokalipszis, úgy ez a manicheus világkép – illetve ’56 emlékezete – szorosra fűzi a kisregények közötti kisebb motívum-összecsengések révén is megteremtett kapcsolatot. William Faulkner világteremtésére emlékeztető gesztus ez, de közelebbről Gion Nándor szülőföld-mitologizációjával is rokon (Latroknak is játszott). A többnyire Sárdként emlegetett Szekszárd mint minden dolgok kezdetének origója és vége, mint a gyerekkori remények és álmok sárba fullasztója jelenik meg a történetekben.

Az öt kisregény két kisebb tematikus-motivikus csoportot alkot: a Vasárnap délután, a Margit és az Én, Thészeusz afféle szerelmi beavatástörténet ívét rajzolja ki; a Szekszárdi mise és A kisfiú és a vámpírok az egyén tragikus sorsát társadalmi, nemzeti összefüggésekbe kapcsolja. A szálak azonban összekuszálódnak: a Vasárnap délután a csodaszarvas-történetet úgy írja át, hogy a vadászok, Hunfalvy és Magyary elvtársak a Sátán eszközei, pártállami funkcionáriusok, ily módon a kamaszfiú én-elbeszélő ellenpontjai, illetve A kisfiú és a vámpírok despotáinak – a Borgóiaknak – előképei. A Szekszárdi mise főhőse, Séner János egykori dalárdavezető lázálmaiban szintén az első szerelem tisztasága után vágyakozik, amit 1848-ban, a pákozdi csata sebesültjeként élhetett (volna) meg ápolónőjével, Terézzel. Séner betöltetlen szerelmi vágya pontosan az, amit az Isten ígér „ördögi” szerződésében a Vasárnap délután hősének: „Neked adom ezt a szerelmet egész életedre” – beteljesülés nélkül, az örök vágyakozás gyötrelmével és örömével Edit iránt. Ez a szerelem fonák módon majd az Én, Thészeuszban teljesedik be, ahol Bakó Imre – A kisfiú és a vámpírok címszereplőjét is így hívják – a beteljesületlen szerelem igézetében vergődik át az „egyenes labirintuson”. Küldetése, hogy egy sárdi műkedvelő operaelőadásban megmentse a Minótaurosztól az egykori szerelmére, Editre emlékeztető primadonnát, akit aztán – miután az, mint minden este, leissza magát – magáévá is tesz. A beavatódás azonban nem jár megtisztulással: Ada-Ariadné valószínűleg annak a Bakos-Bakkhosznak a zsákmánya lesz elkerülhetetlenül, aki hasonló funkciót tölt be a történetben, mint Hunfalvyék a Vasárnap délutánban és a Borgóiak A kisfiú és a vámpírokban.

Az erotikus beavatódástörténet és a nemzeti-emberi pusztulástörténet szálait fonja egybe a Margit. A Goethe Faustját több ponton követő kisregényben az ördög kínál alkut a kiégett, könyvtárosként dolgozó, írói álmokat dédelgető főhősnek, hogy harminchárom évesen visszamehessen tizenhat évvel korábbra, jóváteendő kamaszkori sutaságát. Egy levelet visz egykori szerelmének, Margitnak, amelyben a lány édesapja üzen külföldről, ahová a lány által „ellenforradalomként” tanult események miatt kényszerült. Bár a szerelem beteljesül – „Egy tizenöt éves gyereklány megrontójaként keltem fel a rekamiéról” –, a kisregény befejezése felveti azt a lehetőséget, hogy mindez csak egy részegen kóborló ember lázálma volt. Mint Séner Jánosé, aki Liszt Messe Szexardique című miséjének partitúrájáért utazik a millenniumi Budapestre. A Szekszárdi mise története az asszimilánsból őszinte magyarrá lett, ám helyi zenészként a műkedvelő szinten túl nem jutó Séner János és a magyarul rendesen nem tudó, ám világhírű zenéjével a magyarságot is szolgáló Liszt Ferenc beszélgetésében csúcsosodik ki. Korábbi kétszeri találkozásuk is a zenerajongó Séner megaláztatásával végződött: dalárdája alkalmatlannak mutatkozott a Liszt-mű előadására, és Séner Szent érzet című kórusműve is csak annyira mozgatta meg Lisztet, hogy néhány ötletet átvett belőle. Sorsuk aszimmetriáját Liszt oldja fel: „Önből soha semmilyen körülmények között nem lett volna nagy zeneszerző […], sem a középszerűnél jobb előadóművész, de önnek […] cserébe megadatott az, ami nekem soha – az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában, ahol én mindig csak díszvendég voltam…” Séner a művészet magasságába vágyik, Liszt a nemzettársak őszinte szeretetére – mindketten arra, ami a másiknak adatott meg. A zárlat aztán ezt a „fél-igazságtételt” is kisiklatja azzal, hogy másnap Sénerre a templomban talál rá Baka Márton sekrestyés, nem értve, hogy miért vitte oda magával „az elrongyolt kottalapokat: divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeit, melyekkel súlyosan megsértette az istentiszteletek céljára szolgáló hely szentségét.”

A Szekszárdi mise hat fejezete távolról a mise zenei szerkezetét idézi, miközben „freskó és kamarajelenet, belső monológ és hosszú párbeszédek élet- és korrajzot körvonalaznak, melyek vizionárius keretbe illeszkednek, ám egyik elem sem bővül, dagad a másik rovására.” (Balassa Péter) Séner budapesti látogatásakor léggömbön szemléli meg a millenniumi ünnep látványosságait, amikor apokaliptikus szélrohamba kerül. A nemzetpusztulás nagyszabású víziója ez – A kisfiú és a vámpírok történetében már mindezek után vagyunk. Sárd a Bürger–Borgói család rémuralma után a szomszéd város (Dolma) despotájának, I. Cirillnek a fennhatósága alá kerül, miután a vámpírok kipusztították a népességet. Bakó András segédlevéltáros – aki korábban Séner János elveszettnek hitt zeneműve partitúrájával tudta távol tartani a vámpírokat –, immár maga is vámpírként, a befulladt forradalom újraélesztésére esküszik a kisregény zárlatában, amely így ironikusan válaszol arra, van-e felszabadulás a zsarnokság alól. Baka öt kisregénye a vámpír- és kísértethistória, a beavatástörténet zsánereit úgy szövi egymásba, hogy alkalmasak a legfőbb magánemberi és nemzeti sorskérdések kimondására.