Utassy József: Csillagok árvája

Utassy József már első kötetével (Tüzem, lobogóm, 1969) és a Kilencek Elérhetetlen föld (1969) antológiájával is a figyelem középpontjába került. A Csillagok árvája – megkésettsége ellenére: a cenzúra öt évig halogatta megjelenését – élénk visszhangra talált. Egyes kritikusok a Tandori Dezső, Petri György (Töredék Hamletnek, 1968, illetve Magyarázatok M számára, 1971) nevével fémjelezhető új lírai paradigmához viszonyítva marasztalták el. A személytelenítő, depoetizáló költészet felől anakronisztikusnak érzékelték a költő versbeszédét, a Nagy László és Juhász Ferenc nevéhez köthető látomásos-metaforikus líra utánérzésének. Mások már akkor tudatosították: Utassy versbeszéde, az általa kreált költői én jelentősen különbözik elődeiétől. Kis Pintér Imre mutatott rá, hogy az Utassy-féle küldetéstudat „félreérthetetlenül közemberi érzés. […] egyetlen elvonatkoztatást tesz meg alannyá: a személyiség »Ember«-ré redukálja magát: a puszta értékké, amely minden emberben, az utolsóban is közös, s amelyben a nagybetű sem kiváltságot, hanem absztrakciót jelöl.” Igaz ez akkor is, ha Utassy vershőse a költő számos életrajzi mozzanatával van felruházva. A doni háborúban elesett édesapa hiánya a kezdetektől meghatározó motívuma e lírának: olyan létbotrány, amelyre nincs gyógyír, sem jóvátétel. A „csillagközi baka”, a „remény romvitéze” a létteljesség megromlásának szimbólumává válik. Az Utassy-líra egyik legnagyobb tétje már a kezdetektől – s később, a költő súlyos lelki betegsége idején még inkább –, hogy „megteremtse a teljes emberi szabadság metafizikáját” (Pécsi Györgyi). Ennek az apahiány éppúgy gátja, mint a hetvenes évek diktatórikus berendezkedése; így fonódik össze Utassy költészetében a személyes veszteség a társadalmival, s válik e költészet „forradalmivá”, a társadalmi szabadság szószólójává. Motivikusan mindez gyakran természeti metaforákban, az égbolt vagy a táj rekvizitumait összekapcsoló látásmódban teljesedik ki.

Az Utassy-vers metaforikus alapszövetét retorikai eszközök sokasága teszi változatossá. A sajátos ismétlés-variációk, alliterációk és strófaszerkezetek az ének, a népdal, a dal műfajához közelítik a költeményeket. A kötet nyitó verse, a Motívum az Utassy-líra lényegét mély önismeretre vallóan összefoglaló ars poetica. Tanúsága szerint a vers: a fájdalmat megszépítő vallomás. Ezt a közhelyszerű summázatot apró poétikai mozzanatok mélyítik el. A három kétsoros strófát egy kiemelt sor előzi meg: „Küszöbén az estnek”. E kiemelt „egyke” sorral mintegy az olvasó is átlép egy küszöböt, a tudatosság küszöbét, s átlép „csillagfakadáskor” a csodák, a tudatalatti, a közvetlen érzékelés mögötti szférák birodalmába. A zárlatban aztán ez a két sor egy strófába tagozódik, a keretező ismétlés egyszersmind változás is: már benne vagyunk a küszöbön túli létben, a költészet világában. Az első ciklus – Szemfedő föld – a költői világ genezisét tárja fel: az apahiányt, az anyáért való aggódást kapcsolja a világteljesség iránti igény szenvedélyébe (Akit a gyász felöltöztet; Sirató; Kit koldus hazámnak hívok). A „fekete trónra ültetett árvák” (Fekete trón) keserű igazságát féltő, szerelmes himnusszá, erotikus szerenáddá formálja a Magyarország!: „Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről!” A második ciklus – Könyörtelen könyörgés – szintén kettős modalitású: követelő és kérő egyszerre. Az Arthur Rimbaud-nak szentelt szonetthármas, a Szárnyas oltár a költői és emberi létezés értelmére kérdez rá („Minden lesz majd, csak igazad nem”). A ciklus tovább tágítja a lírai univerzumot, Kormos István és Apollinaire, József Attila és Petőfi idéződik meg a versekben. A Fény a bilincsen szállóigeérvényű felkiáltása – „Isten: / első és utolsó metaforánk!” – az ember szabadsághiánya miatt válik viszonylagossá, s lesz Isten „fény a bilincsen”. A ciklust záró Pohárköszöntő az egész Utassy-költészet mottója is lehetne e sorával: „EMBERNEK MAGYART, MAGYARNAK EMBERIT!” Az Áve, Éva! ciklus versei a szerelem számtalan árnyalatát rajzolják meg. A sejtető, finom erotikától – „sétás, estike combjuk csapda” (Diridon) – a nyílt érzékiségig – „arkangyal, hímvesszőn harsonázó” (Szerelemijesztő) –, egészen a Végtelenül szeretkezés-allegóriájáig és a Veronikon blaszfémikus keresztfa–fallosz metaforájáig. A „Duruzsollak, darázsollak” (Zöld láz) bájolójától az Egészségedre: Krisztina! képverséig terjed a műfaji skála, köztük a Hófehérke ballada-imitációja, az Egy pillanat rögzítése epikus metszete, amelyben egy szél felbillentette szoknya a pillanatnyi történés, a gyermeket váró nőt udvarló Derengők féltő-óvó himnusza, A szerelemtől végleg eloldva népdal-imitációja. Az Őszvilág ciklusa, természeti toposzokból kiindulva, a közéleti-közérzeti témájú versek gyűjteménye. A Hanyatlásvégi nyár „címerárulás”-a rajzolja meg az alaphelyzetet, amely szerint „Gúlába gyávul a kukoricás”. Ezzel állítja szembe a költő az emberközpontú nemzettudatot: „Koponyám geoid alakú, / koponyánk geoid alakú” (Amerre a nap lejár). A balladisztikus, vészjósló hangulat áthatja az egész ciklust, amellyel szemben Utassy a költői én – bár magányos, esendő, mégis – tántoríthatatlan helytállását, de legalábbis számon kérő jelenlétét állítja. Az Őszvilág négy verse ehhez művésztársak, Radnóti, Bartók és Kodály példáját hívja igazolásul. Teljes fegyverzetében mutatkozik meg itt az Utassy-vers: sugallatos költői szólelemények és különleges egyéni metaforák (pl. „csónakszomorú tengerszem”), az indulatok hullámzását érzékeltető, rapszodikus versmenet, szállóige érvényű sorok („NEM ISZUNK CSATÁKRA CSENDÜLŐ POHÁRBÓL!”) teszik rétegzetté a versek szövetét.

A Csillagok árvája sokszínű, ugyanakkor roppant egységes kötet. Ars poeticus versek rajzolják ki a költő számára fontos hagyománykört, megmérve a költői ént a költőtársak mérlegén, de meg a szerelemhez való viszonyában is, s közben fokozatosan kitágul a költői én szemhatára, s az Őszvilág ciklusban nem is egy költői személyiség, hanem az Ember nevében beszél.