Illyés Gyula: Dőlt vitorla

Az önálló hangot kereső, a klasszikus avantgárdhoz is vonzódó első időszak után Illyés Gyula költészete legalább három nagyobb szakaszra osztható. Az elsőt szükségszerűen 1944 zárja le, a másodikat pedig 1956 forradalmas versének (Egy mondat a zsarnokságról) a megjelenése. Ez az év nem csak történelmi határkő, a nemzeti tragédia nagymértékben megviselte az embert is. A hatalomra kerülő Kádár-rendszer ellenségnek tartotta, s a költő előbb a magányba, önkéntes száműzetésbe menekült, amikor pedig jelentkezett volna, tilalom zárta el publikációs terveit. Végül 1961 őszén jelenhetett meg az Új versek szép kiállítású gyűjteménye. Ez a kötet sokak számára csalódást jelentett, mert egy politikailag semleges hangvételű, tárgyias-elégikus „Őszikék”-korszak gyűjteményének tekintették. Az igazság azonban az, hogy a költő számos verse közölhetetlennek bizonyult. A szerkesztő, Domokos Mátyás írta meg, milyen küzdelmet kellett folytatni éveken át azért, hogy a pártállami cenzorok ne tiltsák el versek sokaságát. Például a Költők egymás közt 1956-tól 1965-ig, a Hunyadi keze 1968-ig várt a megjelenésre. S amikor először vetődött fel a kiadói szerkesztőségben, hogy most már talán közölni lehetne az Egy mondat a zsarnokságról című versét, az őt ért atrocitások miatt a költő ingerülten tiltakozott. Bár 1956 után keletkezett verseinek időrendjét pontosan talán soha nem fogjuk megismerni, az 1965-ös kötet mégis hitelesen tájékoztat e néhány évről és a költő formavilágának radikális megújulásáról.

Illyés költői versépítkezésének változásait és gazdagodását reprezentatív módon először a Bartók (1955) című vers fejezte ki, majd e tendenciának szerves folytatása a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez (1965). Alkalmi költeménynek is nevezhetnénk, de sokkal több annál: a magyarság oly sokszor tragikus, ám jobbítható sorsát idéz fel. Hisz Kodály, a „vezérlő karmester” a nemzeti tudat orvosa, egy egész népben tudatosíthatja, „mi a helyes, mi a hamis”. Az ókori görög dithürambosz modern változata ez a vers, amelyet ünnepi, fenséges, himnikus hangoltság jellemez. A főhajtás, az hommáge-jelleg többször alkalmat adott Illyésnek, hogy ars poeticát fogalmazzon meg. A még hagyományosabb Kodály-vers után a tisztelgő versek feltűnően megváltoztak, a korszak fiataljainak műveihez képest is modernebbek lettek. Ezekben az években már csak elvétve él a tárgyias részletezéssel, a lépésről lépésre haladó versépítkezéssel. Az újrealizmus, újnépiesség, új tárgyiasság egykor modern eszközeit felváltotta a hiátusos építkezés, a tömörítés, a váratlan közlések sora. Az 1965-ös könyve elé írt prózai bevezetőjében Illyés kiemelte: „Minél otthonosabban, ösztönösebben is forog valaki a költészet belterületein, annál inkább vonzódik a határaira – e látszólagos ellentmondás alapja is múzsai parancs. […] a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát újszerűen […] mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki-szabadon lehet műbe tömöríteni”.

A költő világszemléletében mindig is jelen volt a tragédiákon is átsugárzó optimizmus, ám egyre több a kétely, az önbiztatás és a biztatás kérdőjel-sorozata. A Bernáth Aurél egy képe alá című versben „Az öngyilkosságot halasszuk ma is el” nyitósor után az élet szépségeire irányítja a figyelmet. Hisz „Mindenki csodát él, ki még él, / azok után, mi volt kiszabva ránk. / Létezni, ez maga a szépség”. S a vers aforisztikus zárósora belénk vési azt, hogy „A legnagyobb bátorság a remény”. 1956 után a reményért neki is újra és újra meg kellett küzdenie. Nemcsak a társadalom, hanem a személyiség sorsa, léte is kérdésessé vált. Olyan válsággal kellett megbirkóznia, amely végigkíséri életútján: van-e értelme a személyiség létezésének, ki lehet-e lábalni a reményvesztettség poklából? A küzdelem nem hétköznapi, hisz „napi kosztjáért ölni kíván / kiéhezett / sárkányom, kétségbeesésem” (Hajnal, április, depresszió). Költői szempontból talán a Csitító jeleníti meg legdinamikusabban a vívódást, akár még Vörösmarty tragikus szenvedélyű látomásainak erejét is felidézve: „Jósló tükrök ti, milyen arcot / és milyen jövendőt mutattok: / rajzoltok cikázva a lélek / mélyeiből, míg vakon, árván, / kint s bent egyaránt fájván s fázván, / Karthago-üszkein egy létnek, / minden reménynek elmulásán, / versemből kereplőt csinálván, / bóditom magam, mint a sámán, / jöjjön valami csitulás rám.” Az elmúlás, a halál motívumköre már korábban is föl-fölvillant, ám következetesen csak 1956 után van jelen Illyés verseiben. Témáiban hol a férfi és a nő egymásrautaltsága (Éva), hol a nagyfokú fájdalom a meghatározó (Összeomlás), megint máskor a vallásos hit kérdésessége a döntő (Mi lett az isten; Esély egzisztencialistáknak). A személyiség létének kérdésességét kiemelő versek mellett azonban megjelennek olyanok is, amelyek a magánszféra emberszabású, élhető kisvilágát mutatják be: ilyenek például a Hírszerzőim, a Húgaid, az Emberi éj, s a kötet zárásaként ezt az értékrendet hangsúlyozza Az orsók ürügyén hosszú, litániás gyökerű, de epikus részletezésű mű is.

A kötet másik szembeötlő újdonsága – a személyiségfilozófiai kérdéseket vallató alkotások nagy száma mellett – a prózaversek megjelenése. Ezekben főként gyerekkori emlékeket idézi fel a költő, de egészen másként, mint epikus műveiben. Itt a tárgyiasság keveredik a látomásos, szürrealista szemlélettel, a tényszerűség a képzelettel (Világszerzés; A tenger; Brazil őserdő; Gyermekkorom zivatarai). Ugyancsak új elem az időnkénti aforizmaszerű tömörség. Ilyenkor nem egy-egy ötlet bizonyul lényegesnek, hanem a létezés ellentmondásos voltának érzékeltetése, mint a kötetnek címet adó Dőlt vitorla. A gyűjtemény utolsó előtti alkotása a Mozgó világ hosszúvers. Az önéletrajzi elemekkel gazdagított, szociografikus, időszembesítő szakasz a pusztai cselédség sorsának javulását állítja középpontba. A költő valójában nem a szocializmust dicséri, hanem a dolgozó emberek munkájának eredményességét, a villany bevezetését, az életfeltételek javulását.