Oravecz Imre: Egy földterület növénytakarójának változása

A debütáló kötet (Héj, 1972) címében is jelzett zártságával szemben Oravecz második könyve, az Egy földterület növénytakarójának változása nem elfordul a társadalomtól, hanem alapvetően újrafogalmazza a szociografikus látásmódot: a megszólalás személytelensége nem jár együtt az ember totális kiiktatásával, inkább cselekvőképességének antimetafizikai létére világít rá. Nem véletlenül rokonította a korabeli kritika az Egy földterület növénytakarójának változását Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötetével – még a címszerkezetük is hasonló. Oravecznél ugyanakkor a cselekvő nélküli „változás” ige és a birtokviszony személyességet sugalló feszültsége azt is jelzi, hogy úgy van alanya a szövegeknek, hogy idegennek érezzük, illetve úgy történnek bizonyos események a versekben, hogy alapvetően leírásokkal találkozunk.

A kötet darabjai ugyanis olyan értelemben ritualisztikusak, hogy nem a cselekvőket, hanem az aktus „tartalmát”, hatásösszefüggéseit, következményeit írják le. Ahogy azt Kulcsár-Szabó Zoltán megállapítja, ezt legtisztábban a hopi-versekben (Eototo és Aholi a földtestről; Jelentések a kivában) lehet megfigyelni, „amelyek »idegen« szabályok szerint építkező teljes univerzuma nem hagyományos, európai értelemben vett »individuumokat« léptet színre.” Ez az oraveczi verstechnika azonban nem szűkíthető pusztán a törzsi világra: az antropológusi szemlélet megmarad a nyugati kultúra számára otthonos jelenségek vizsgálatakor is. Tehát az ismerőssel szemben is ugyanolyan nézőpontot vesz fel a megszólaló, mintha az idegen lenne. Ezzel az analizáló beállítottsággal sikerül elérnie, hogy másként tekintsünk az olyan tárgyakra, mint az ülőkalauz, és az olyan helyekre, mint a roncstelep. Ehhez szükséges a beszélő látszólagos mindentudása, melyet viszont árnyal a dinamikus perspektíva és árnyalnak a nyelvi regiszterváltások. A versbeszéd folytonos mozgásban van olyan értelemben, hogy a versek térbelileg és időbelileg is körbejárják tárgyukat (részben több szempontból világítva meg, részben bemutatva változását), valamint eltérő beszédmódokból kölcsönöznek kifejezéseket (Az idő múlása az iparnegyedben például a gyárlátogatásokról szóló beszámolók zsargonjából). Balázs Imre József ennek okaként azt nevezi meg, hogy a szövegek szüntelenül kísérletet tesznek a dolgok hálózatos működésének, más jelenségekkel vagy tárgyakkal fenntartott viszonyának a bemutatására. A mindentudó megszólaló („de az igyekvőknek nincs idejük az / ilyen finomságok megfigyelésére”) és az antropológusi perspektíva feszültsége eredményezi, hogy a közelítés a tárgyhoz a tárgy leírásához a legmegfelelőbb nyelv keresését jelenti. Ezért vet be a tájszavaktól a törzsi megnevezéseken keresztül a mérnöki kifejezésekig mindent a beszélő az antropológusi „azonosulás-technika” irodalmi módszerpárjának kidolgozására.

A leírás ilyen értelemben performatív létét a prózaversek érzékeltetik a legegyértelműbben. Az Egy földterület növénytakarójának változása Nemes Nagy Ágnes Egy pályaudvar átalakítása című kötetéhez hasonlóan újraérti ennek a modern formának a funkcióját, melyet a korabeli kritika is megsejtett, amikor a prózaverset a határátlépéshez kötötte. Bár Aczél Géza az ember és a társadalom kitüntetettségét hangsúlyozta Oravecz-értelmezésében, felfigyelt arra is, hogy a Roncstelep vagy A szeméttemetőről című darabokban a hulladék organikus létre tesz szert, a címadó versben pedig a körforgás különféle megjelenéseinek (évszakok változása, kultúrák egymást követése) montázsa áll a centrumban. A körforgás ugyanis ember és embertelen viszonyában szintén hangsúlyos motívumként szerepel, például az Emlékezés az ülőkalauzrendszerre és Az idő múlása az iparnegyedben című verseknél egy-egy mechanikus tárgy használatához kapunk pontos jegyzetet. Mindkettőben olyan idejétmúlt kifejezések szerepelnek, amelyek a szöveget történetivé írják, a helyszínek pontos lokalizálása viszont hiányzik. És bár az ülőkalauz vagy a blokkolóóra a múlt részei maradnak, a róluk szóló adatoló beszámolás potenciális végtelenségre tesz szert. Illetve ha a kötetben megjelenik is az ember, vagy gépies rutinja erősödik fel a tárgyakkal való interakciójában, vagy pedig a természeti jelenségekhez hasonlóan csak alakítja az adott környezeteket. Ez pedig a címadó versnél már említett körforgásra máshol is lehetőséget ad: a Roncstelep azt teszi egyértelművé, hogy a hulladéktól nem tudunk megszabadulni; hiába száműzzük a szemetet a világunkból, az ember újra s újra uralhatatlanul szembesül vele.

A ciklikusság mellett a linearitás is meghatározó szerkezeti eleme a kötetnek. Ahogy azt Kulcsár-Szabó Zoltán számba veszi, a vízi utaktól az autópályákon keresztül a vallásos-szimbolikus konnotációkig vezet az „út” metaforikája. A leírások konkrétsága ellenére ezeken az utakon csak néha botlunk bele egy-egy olyan jelzőtáblába, amely az idő- és térbeli haladási irányokat jelöli. A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása című versben például csak a felütés jelzi, hogy az állomás már megépült, mivel utána egy olyan jelenidőt alkalmaz a vers, amely az építési tervek nyelvére jellemző. A szöveg ez utóbbival nemcsak korlátozza az állomás bejárhatóságát, de az ottani jelenségeket költői eszközökké fordítja át: a metonimikus, térbeli érintkezésen alapuló felsorolás az elzúgó kocsik monoton zakatolását juttathatja eszünkbe, míg a sínekben futó áram feszültsége arra az ellentmondásra vetül, hogy a pályától az utasokat távol tartani hivatott DANGER felirat „bizonyos szabadságérzetet kelt a várakozóban.” A prózaversekkel szemben az „epikus verseknek” nevezett darabok azonban a szabadságérzetnek még az illúzióját sem keltik. Javarészt a gyermekkorra való visszaemlékezések, melyek a Halászóemberben kerülnek a középpontba. A gondolatritmus atmoszférateremtő erejét aknázzák ki, de amennyire érzékeltetik a miliőt, annyira jelzik is annak zártságát. A régi Szajla vagy A gyermekkor módosítása a falu elmúlt világát rekonstruálhatatlannak mutatják, hiszen még az eredetileg mnemotechnikai jelentőséggel bíró, az emlékeket megidézni hivatott ritmus sem képes teljesen visszahozni annak hangulatát.