Kálnoky László: Egy hiéna utóélete és más történetek

Az 1970-es évek végén erőteljes fordulat zajlik le a már idős költő életművében. A humoros, történetmesélő versek jelentik ezt a fordulatot, amelyek kötetben az 1980-as összegyűjtött versek végén külön ciklusként jelennek meg először. Az évtizeddel korábbi általános szakmai-kritikai elismerést követően ezek hozzák meg Kálnokynak az ismertséget és népszerűséget a szélesebb olvasóközönség körében is. Az Egy hiéna utóélete és más történetek ezt a költészetfajtát folytatja a könyv nagy részében, első és második ciklusában. Az elsőben többnyire egyes szám első személyben beszéli el a történeteket, a másodikban pedig az általa teremtett, „dunántúli születésű költőtársamként” fölemlegetett, de nyilvánvalóan önéletrajzi figura, Homálynoky Szaniszló áll az események középpontjában, amelyek a túlélésre és nyugalomra vágyó kisembert állítják az olvasó elé. A következő két ciklus jóval rövidebb. Az Epigrammák szövegei részben beteljesítik a műfaj elvárásait, és elgondolkodtatnak az irodalmi élet vagy a biológiai létezés egy-egy jelenségén (Harc a mulandósággal; Freon gáz), részben banalizálják a műfajt (Postai epigrammák; A halottlátó; A repülő csészealjakról). Utóbbiak próbára teszik az ízlésítélkezést: vajon minden esetben eldönthető-e, hol kezdődik a rossz vers és hol végződik a szándékos erőltetettség. Az utolsó ciklus – Strófák Ferenczy Noémi gobelinjeihez – hat rövid darabjának képértelmezéseiben tetten érhető a költő önértelmezése is.

A történetmesélő művek keletkezésének okait egy 1981-es interjúban a verselésből fejti föl az alkotó: „Annyi rímes és szabályos verset írtam életemben, hogy kezdtem már elviselhetetlennek érezni. A változás fokozatosan ment végbe, először a rímet hagytam el […] aztán a […] jambikus sorokat is túl szabályosnak éreztem, és időnként beletettem ereszkedő jellegű sorokat. Az Egy magánzó emlékirataiban közölt versek már szándékosan diszharmonikusak voltak, akárcsak új kötetem, az Egy hiéna utóélete versei. Formailag némelyik már-már fülsértő, ahol a mondanivaló úgy kívánja. Ezt ellensúlyozni csak sziporkázással lehet, humorral, iróniával, öniróniával.”

A könyv fülszövegében írja a szerző, hogy sokáig úgy tervezte, élete végén megírja emlékezéseit, rájött azonban, hogy ehhez túl eseménytelen volt az élete. Viszont egyszer csak kibontakozott előtte egy önéletrajzi ciklus terve, amely épp a jelentéktelenséget ütközteti a költészettel: eszerint egyfajta – töredékes – verses önéletrajzként olvashatók a művek. A versekre jellemző anekdotizmus, irónia, a szándékos terjengősség és kitérők számos más műfaj hagyományaival dúsítják, vagy éppen lazítják az önéletrajziságot. A csevegő hang, a fragmentáltság, az önkommentár a verses regényt idézi. Egyik értelmezője az eposz jellegzetességeire ismert a sorozatban; pontosabban az eposz travesztiájára, hiszen a beszélő egyáltalán nem hősi történeteket ad elő – bár a részletező elbeszélés, a sorsdöntő idők megidézése és a titokzatos hatalmak fel-felbukkanása valóban eposzinak tekinthető. Pomogáts a sokkal kézenfekvőbb komikus eposzt említi: „a komikus eposzok régi hagyománya szerint parodizálta mintegy a verses önéletírás műfaját”. A három íróhoz – Swifthez, Mándyhoz és a prózaszerző Tandorihoz – címzett darab pedig a költői levél műfajába illeszkedik. A költő Tandorinak írt episztolájában festi föl önéletrajzi ihlete világszemléleti hátterét: „Nem születünk életidegennek; / az élet idegenedik el lassanként tőlünk, nem mi tőle, / és akit az élet tett idegenné, miért is bíbelődnék idegen életekkel? […] mint fogyatkozást / róják fel a régi íróknál ismeretlen / eseménytelenséget és emberhiányt. / Magam úgy gondolom, nem az események / történnek meg velünk, inkább mi magunk / történünk meg az eseményekkel, és jogunk van akár el is kerülni őket.”

A kötet fő témái közé tartoznak a különböző rejtélyes egybeesések (anyja az aznapi újságban a másnapi újság képét látja meg, ő maga előre megálmodja az anyakönyvvezető személyét, illetve egy másnapi találkozás résztvevőjét stb.), sajátos irodalmi jelenségek, életrajzi jelenetek. Mindezt Kálnoky provokatívan szubjektív képzettársításokkal, témaváltásokkal, kiforgatott szólásokkal, szójátékokkal meséli el. „A börleszk ötlet ereje, a geg élteti ezeket a szövegeket, a jelentéktelenséget figyelemre érdemessé, a szürkeséget csattanósan hatásossá varázsolva.” (Csűrös) A szerző a letisztult önfeltárást elidegenítő hatásokkal ütközteti, a sorsban és a gondolkodásban, emlékezésben is az esetlegességet, a titokzatos értelmet hangsúlyozza. Stílusában is megvan a kettősség: az élőnyelvszerű, prózai oldottságot rendre emeltebb, költői kifejezésekkel konfrontálja. Költőisége azonban általában szólamszerű, régimódi, maga is zavarba ejtő: „A küldöttek felhajtottak egy kevés, alkoholmentes üdítőitalt, / majd búcsút véve távoztak. Homálynoky Szaniszló pedig, / sötét gondolatokba merülve, magára maradt.” (Az elnök beiktatása) Az idézett vers több részből áll, szüzséje szerint szülővárosa felkéri Homálynokyt, hogy legyen a város irodalmi társaságának díszelnöke, az esemény azonban felemásra sikeredik. Jellemző, ahogy Kálnoky egyberántja a profánt a magasztossal: „Már a fejezetcímek félreérthetetlenül jelzik a biblikus (újszövetségi) hagyományhoz való kapcsolódást: Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben; Szaniszlót kiűzik a kufárok a templomból; Szaniszló a Koponyák Hegyén; Szaniszló színeváltozása. A Jézus-mítoszra utaló terminológia egy mai költő kisszerű meghurcoltatását takarja, helyesebben – s ez indokolja a paródiát – megdicsőülésként feltüntetett megalázását.” (Csűrös) Kálnoky hangváltását az értelmezők egy része a korabeli magyar irodalom úgynevezett prózafordulatával, a „nagytörténeteket” mikrotörténetekkel leváltó posztmodernnel, illetve a pop arttal hozta kapcsolatba.