Sinkó Ervin: Egy regény regénye 1-2.

Az Egy regény regénye egy különös sorsú író különös sorsú kéziratának története. Sinkó Ervin 1898-ban Spitzer Ferencként látta meg a napvilágot Apatinban. Húszévesen Budapestre megy, ahol aktívan részt vesz a Tanácsköztársaság eseményeiben, a Szovjetház parancsnoka lesz. A kommün bukása után az emigráció évei következnek, melynek fontosabb állomásai Bécs, Graz, Zürich, majd Párizs. Ott fejezi be 1934-ben az Optimistákat, nagyregényét a Tanácsköztársaságról; s azzal egy időben, amikor pontot tesz a végére, felesége nemcsak a gépelését fejezi be, hanem elkészül német nyelvű fordításával is. Az 1200 kéziratoldalt kitevő regény megjelentetésére azonban senki sem vállalkozik. Sinkó és felesége 1935-ben Romain Rolland biztatására Moszkvába utaznak, hogy kiadót találjanak a könyvnek. Az 1930-as évek közepének Moszkvája nem veszélytelen világ. Már működnek a szibériai munkatáborok, és dübörög a munkaszolgálat nagygépezete, a Gulag; könnyen ott találhatta magát, aki nem volt kellően körültekintő és óvatos. Ilyen körülmények között senki sem vállalta a véleményét, hallgatott vagy mellébeszélt, felsőbb utasításra várt. Sinkó kéziratát is így tologatták hivatalról hivatalra, lektortól lektorig, mindig újabb véleményt kérve. Sinkó helyzete nem egyszerű. Iszaak Babel mondja róla: „Magyarnak lenni már magában szerencsétlenség, de ez valahogy még megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – e mellett a megboldogult Sacher–Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya.” Ráadásul számára az írás életfeladat, ezért kitartóan kopogtat a kiadóvállalatok ajtaján. Felesége ugyan orvosként munkát kap, mégis nélkülöznek. Sinkó kitartóan telefonál, ígéreteire emlékezteti a szerkesztőket, felül a hitegetéseknek, előlegért kuncsorog. Akkor és ott nem sikerül kiadatnia a regényt, pedig maga Kun Béla adja írásba, hogy hiteles és megjelentetésre érdemes. Az Optimistákat számos bírálat éri: túlságosan individualista, sőt ellenforradalmi. Az önmagukkal viaskodó, töprengő, vitázó, válaszokat kereső szereplők nem felelnek meg a rezsim elvárásának, amely nem törődik a realitással, hanem a szófogadást, a feltétlen magasztalást, sőt a boldog élet hirdetését követeli meg. Sinkó Moszkvában rendszeresen naplót vezet. Pedig az írott szó veszélyes dolog: „Te jó isten! A Szovjetunió kétszázmillió lakosa között nincs még egy olyan idióta, aki naplót írna! […] Csak arra kérem, hogy se életemben, se halálomban, az én nevemet moszkvai tartózkodásával kapcsolatban semmi összefüggésben meg ne említse” – mondják neki. Csak ott-tartózkodásának vége felé hagy fel a naplóírással, amikor rájön, miért mondja neki Iszak Babel, hogy addig jó, amíg megteheti, hogy nem ír semmit, mert addig csupán lustának tartják. Az utolsó moszkvai hónapokat Sinkó emlékei alapján rekonstruálja.

Az Egy regény regénye rendhagyó műfajú. Kettős nézőpontot érvényesít. Az autentikus naplójegyzetek és dokumentumok, lektori jelentések, valamint az eseményeket rekonstruáló történet között eltelt majd két évtized szemléletmódja némileg eltér egymástól. Ugyanakkor Sinkó nem írja felül az utólagos tudás erejével egykori önmagát. Vállalja a naplóírás idején vallott nézeteit, miszerint a Szovjetunió a humanizmus letéteményese, amely egyedüliként állíthatja meg az előretörő embertelenséget, a fasizmust. És bár a „zsinatilag megállapított jelzős formuláktól” és az új ember emlegetésétől rosszul van, gyakran mégis megértőbb és türelmesebb, mint amit a képmutató személyi kultusz és a rémuralmi államapparátus megérdemelne. Az Egy regény regénye dokumentum és fikció ötvözetéből válik izgalmas művé, amely a kalandregények vagy az utazóregények műfajával is szoros kapcsolatot tart. Az író, aki az új világba vetett nagy reményekkel érkezik Moszkvába, kalandos módon, menekülve tér vissza Párizsba. Ahol szintén légüres térbe kerül. Moszkva utánanyúl, egzisztenciálisan tönkreteszi, kiéhezteti, hogy rákényszerítse Sztálin dicsőítésére. Az etikus gondolkodó azonban nem enged a kényszernek. Az Optimisták is majd csak Jugoszláviában jelenik meg, 1954-ben Zágrábban horvát nyelven; magyarul pedig Újvidéken, első kötete 1953-ban, a második 1955-ben. Sinkó Ervin 1959-ben az újvidéki Magyar Tanszék első tanszékvezetője lesz, aki tanárként és kozmopolita gondolkodóként példaképévé vált az Új Symposion fiatal írónemzedékének. Az Egy regény regénye a rendszerváltásig tiltott olvasmány volt Magyarországon.

A könyv legizgalmasabb lapjai ismert művészek meghurcolását írják le drámai erővel. Az író a lapokban végigköveti, hogyan kerül életveszélybe Sosztakovics, vagy találkozását Eisensteinnel abban az idegösszeomláshoz vezető pillanatban, amikor kiderül, filmjét nemcsak betiltják, hanem meg is semmisítik. Majd olvassa az újságban önkritikáját és Sztálint dicsőítő szavait. Megrendítő a gyávaság leleplezése is: a kiadóvezető alakja, aki leguggolva bújik el az asztala mögé, hogy ne találkozzon Sinkóval, akinek a kéziratát még nem engedélyezték felettesei. Babel szerepe is tragikussá válik, amikor félelemből letagadja, hogy munkakapcsolatban álltak egymással. A szovjet világ abszurditása akkor éri el tetőfokát, amikor kiderül, senki sem lehetett biztonságban, az előrelátó Babelt mint japán kémet végzik ki.

Kirajzolódik a regényben az odaadó, erős és okos feleség alakja is, aki emigrációjuk minden állomásán munkát vállal, hogy biztosítsa egzisztenciájukat. Emellett támogatja Sinkót írói munkájában: ha kell, gépel, fordít vagy segít regénye átformálásában. Az Egy regény regényében így ismerjük meg M.-et (Micit), azaz azt a Rothbart Irmát, aki 1967-ben, miután Sinkó meghalt, megalapította Újvidéken a fiatal írókat támogató, rangos Sinkó-díjat, amelyet azóta is kiosztanak. Könyveit és kéziratait könyvtáraknak adományozta, majd önkezével véget vetett az életének. Mindketten Zágrábban, a Mirogoj temetőben nyugszanak.