Birkás Endre: Elfelejtett emberek

Birkás Endre a magyar próza kevésbé ismert nagysága. Szinte mindenki ezzel kezdi ismertetését, aki róla ír. És főleg olyanok fedezik föl rendre, akik maguk is írók. Grendel Lajos például így vezeti be irodalomtörténetében a róla szóló részt: „Birkás Endre (1913–1975) sohasem állt reflektorfényben, s úgy tűnik, az utókor sem becsüli meg írói rangjához méltón. A kommunista rendszer megtűrt íróként bánt vele, afféle »polgári egzisztencialista« elemnek tekintette […] Az irodalomértők szűk köre azonban nagyra becsülte munkáit, illúziótlan éleslátását, egyes írásainak metsző iróniáját, »fölösleges« embereit”. Nemzedéktársa, Ottlik Géza így jellemzi: „Bátorsága az őszinteséghez, szembenézés a mindennapi életünk szánalmas kisszerűségével, kisszabásúságával, méltóság nélküli vereségeinkkel, lelkünk kopár elhagyatottságával: a modern irodalomnak ez az alapérzése […] teszi Birkást egyik legmodernebb és legeredetibb írónkká”. Talán főműve az Elfelejtett emberek. Későbbi műveiben (regényben, novellákban) még vissza-visszatér a háborúhoz, de gyakoribb témája lesz jelene erkölcsisége. Ott is kallódó emberekkel, széthulló családokkal, útjavesztett értelmiséggel.

A légkör itt is hasonló, csak mindezt sajátos távlatba állítja a háború, a készülődő, majd kitörő doni katasztrófa. A mű elején az elbeszélő rövid jelenetekkel, montázsszerű technikával körképet ad a majdani fontosabb szereplőkről, a továbbiak alakulását meghatározó eseményekről. Közülük válik ki és lesz főszereplő Bándy Géza, aki mérnökként dolgozik. Úgy tudja, munkahelye biztosítja felmentését az újabb katonai szolgálat alól. Ám kiderül, mégis be kell vonulnia. Egy gépkocsis alakulat parancsnoka, a front mögött unalmasan telnek napjaik. Izgalmat egyelőre csak az jelent, hogy a korábbi szolgálata alatt, a visszacsatolások idején jelentős raktárhiányt szedett össze, és ennek megfizettetése fenyegeti. Illetve az embereit rajtakapják, hogy fosztogatják a szállítmányokat, néhányukat hadbíróság elé küldik. Mikor szabadságra hazatér, kiderül, hogy sikerült elintézni a felmentését. Köszönhetően anyjának, aki népszerű írónő. Bándy azonban úgy dönt, még visszamegy az embereihez, mert segítenie kell a küszöbönálló hadbírósági tárgyaláson, valamint meg akarja semmisíteni a levélben érkező parancsot, miszerint a náluk lévő zsidókat munkaszázadhoz kéne küldenie. És majd csak utána szerel le. A leszerelésre azonban már nem kerül sor. A hadbírósági tárgyalásról visszatérőben éri őket a végzet. Az írónál a hirtelen fordulat egyetlen mondatba fér: „De nem értek fel a domb tetejére, előtte kétszáz méterrel aknára futottak…” Ugyanekkor üt be a doni katasztrófa és az ezt követő menekülés. Az apokaliptikus káoszban a visszavonuló alakulat végül megtalálja azokat, akiket az akna csak megsebesített. Köztük van Bándy. Ő és egy társa azonban már nem fér fel sem a teherautókra, sem az utolsó kórházvonatra. A szinte biztos fagyhalálra várva maradnak magatehetetlenül az elhagyott állomásépület mellett: „Bándynak eszébe jutott, egyszer valaki lelkesen magyarázta neki, hogy milyen kellemes a fagyhalál. Most már ő is tudta sorsukat… – Álmos vagyok – nyöszörgött Gonda. […] Kelts fel aztán, ha megjött a vonat… – dünnyögte utolsó szavait, s azután el is nyomta az álom. Bándy nézte a szürke eget. Nem gondolt semmire.”

A szürkeség, kilátástalanság azonban nem csak a téli égre és a katonaéletre nyomja rá bélyegét. Budapesten, a civil életben sem talál Bándy sok lelkesítőt. Sem a volt szeretőjével való találkozás, sem az alkalmi prostituált nem zökkenti ki céltalanságából. Anyja művészete is inkább giccsesnek tűnik. Az pedig tovább növeli idegenségérzetét, hogy anyja újra férjhez megy, egy hazafias szólamoktól sem idegenkedő újságíróhoz. Hű és hűtlen feleségek, a háborúért lelkesedő és azt elutasító emberek, napról napra élők és jómódúak: mind egy kilátástalan, bár kellemesnek tűnő helyzetekben sem szűkölködő masszává áll össze. Az ebből kiragadott jelenetek viszont mindig sűrítve mutatják az élet összetettségét. A rejtett feszültségeket, az egyszerre ható ellentéteket ugyan háttérként keretezi a már a regény első mondataival felidézett kelletlen rosszkedv, de nem mossa el ezek belső energiáit. Ahogy Rónay György írta kritikájában: „mindig »kijött«: az életnek valamiféle sűrű, sűrített igazsága, egy leheletnyi groteszk, de hozzá mindig emberi részvét is, megindultság nélkül, érzelmesség nélkül”. Kulcskérdése a műnek: miért tér vissza a katonaságot, háborút közönyös undorral viselő Bándy az alakulatához? A választ Rónay László adja meg tanulmányában: „Nem azért, mert hősies hajlamok támadtak föl lelkében, hanem mert »jól nevelt úriember«, aki úgy érzi, felelősséggel tartozik beosztottjaiért. […] Budapesten […] ugyanúgy hányódik, mint a Don partján, s itt, a kényszerűségben legalább megismerkedhetik az összetartozás elemi, nyers formáival, a betyárbecsülettel, amely végül is egységbe gyúrja a gépkocsizókat, anélkül, hogy bármi érzelmi tartalma volna”.

Birkás leírásai tömörek, világosak, a párbeszédek is rövidek és csak jelzésszerűek. A fejezetek élére írt, mottóként használt újságidézetek szólamszerű egyneműségükben sajátos feszültséget teremtenek a regény sűrű szövésű valóságával ütközve.