Szabó T. Anna: Elhagy

Az Újhold folyóirat versbeszédét követő Szabó T. Anna a posztmodern magyar líra rontáspoétika uralta tendenciájával (vö. Parti Nagy Lajos: Grafitnesz) szemben a hétköznapi dolgokról szándékoltan átesztétizálva és a személyesség jegyében tudósít. Ötödik kötetének, az Elhagynak a szerkezete is ennek jegyében alakul, amikor kilenc ciklusában a gyermekvárástól a családi életen keresztül a férfival való kapcsolatig rajzol ki egy ívet – ezzel az itthon az ezredfordulóig nem túl gazdag hagyománnyal bíró „anyalírát” gondolja tovább. A felfokozott intimitás ugyanakkor az élet általános stációit tárja az olvasó elé, a generációk egymást követésével a családból családba lépést. Beszél arról, hogy egy férfi–nő-kapcsolatba milyen változásokat hoz egy gyermek születése, hogyan néznek ki a családi kirándulások, és milyen megszólalói helyzetet eredményez az, amikor valaki egyszerre valakinek a lánya, de maga is anya.

Az Elhagy sajátosságai közé sorolta a kritika, hogy bár a családi idill képei vonulnak végig a köteten, Szabó T. lírája nem riad vissza attól, hogy a tragikumot aggodalom, szorongás vagy fenyegetettség formájában látens módon szerepeltesse valamennyi versben. Sőt, Szlukovényi Katalin értelmezése szerint bizonyos értelemben jóval uralkodóbb a szövegekben ez az árnyoldal, mely a transzcendencia utáni vággyal kapcsolódik össze. Például a Három körül című versben az anya hajnali forgolódása és méhében a gyermek megfordulása között nem pusztán ok-okozati viszony van (hogy ti. az anya az izgő-mozgó magzat miatt nem tud aludni), hanem a várakozás többértelműsége rajzolódik ki a jelenetben. Az anya és a még meg nem született gyermeke kapcsolatát párhuzamosságként érthetjük: az anya éjszakai ébrenléte és a reggel várása egybeesik azzal, ahogy a gyermek a születésre készül. Az első ciklus záróverse, a Napkelte a szülésről beszámolva ezért nemcsak a baba fény felé mozgásáról ad hírt, hanem arról is, hogy a kisfiú mint ragyogó fény jelenik meg a szülők életében. A fény felé törekvésnek azonban mind a születés, mind pedig a hajnal csak állomása, a végső transzcendens fényhez képest minden pillanat sötétség, ugyanakkor a sötétség magában foglalja a megvilágosodás lehetőségét is. A kötet effajta feszültségeiből érthető meg a cím jelentése is: az ember élete során mindig elhagyja a szüleit, hogy aztán őt is elhagyja a gyermeke (először a testét, utána a családi fészket), majd halálukkal a szülők végleg elhagyják a gyereket. Ezért szerepel a kötet- és cikluscímadó Elhagy vers több változatban is, mint az Elhagy remix alcímet viselő Flamenco vagy a Lányok. Ezek az elhagyás különböző nézőpontjait mutatják be, amelyek kiegészítik egymást: az „Állok az ágyunk puszta helyén – / mért fogadott be, ha elhagy? / Egy csak a lecke: nem ő vagyok én”(Flamenco) ugyanúgy vonatkozhat a gyerekre, mint az anyára, aki a férfihez szól. Hasonlóképpen, a „Talpam simogatja, fenekem törüli, / hajamat fésüli, elhagy. / Orrom az illatát issza, ölel: / »Soha nem hagylak el!« Elhagy.” (Elhagy)is lehet mind a gyerek, mind a magatehetetlen szülő panasza. Néhány vers pedig nagyon nyíltan él az ellenpontozással a jelen és a jövő viszonylatában, ütköztetve azt, ahogyan a gyermek elhagyja az anyját, a szülő végső búcsújával: „elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk, / elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk, / kivonás, osztás, marad a nulla: / kimosdott, tiszta, / O-szájú hulla” (Lányok).

Az „elhagyok” közötti időszakok leírásai – emlékeztetve az olvasót az esztétikum pillanatnyiságára – azért annyira stilizáltak, mert a megszólaló tisztában van azzal, hogy az idő az idill ellen dolgozik. Az elmúlásra figyelés okozza, hogy az Elhagyban folyamatos az oszcilláció az öröm felfokozott megélése és az állandó fenyegetettségérzet között. A lírai alany úgy tudja megőrizni a boldog pillanatokat, hogy érzékelésével – mint azt Görföl Balázs megfigyeli – tulajdonképpen a dolgok helyébe lép, azokat „magává éli”. Ugyanakkor ebben az állapotban mindig benne van a rákészülés is az újabb elhagyásra: „Mellem hasamra, hasam combomra omlik, / gerincem roppan, derekam fáj […] / Nehéz vagyok már, szülni vágyom” (Hangok a várakozásban). Az egyetlen naiv és tragikummentes változata ennek az érzékelésközpontú állapotnak az újszülötté, hiszen ő minden pillanatot boldog és kíváncsi pillanatként él meg. Ezért az újszülött alakjában valósul meg a tökéletes egysége annak, amire a megszólaló is törekszik: a megfigyelő és a megfigyelt el nem különülése, hiszen a csecsemő az énhatárait még nem érzékeli. Hovatovább szintén a gyerek az, aki bizonyos passzusokban nyíltan beszél a kötet életszemléletéről: például A kérdés című versben a kisfiú világít rá a generációk körkörösségére, amikor megkérdezi az ismét állapotos anyját, hogy akkor a nemrég elhunyt nagypapát fogja-e megszülni, tehát saját unokájaként születik-e újjá a nagyszülő.

Az anya–gyermek viszonyon túl az Elhagy meghatározó témáját adják a házastársi együttlétek, amelyeknél az érzetek versbe foglalása szintén erőteljesen átesztétizált. A nézés tárgya című versben egy férfitalp részletes leírása olvasható, amelyben egyszerre érzékelhető a megszólaló elragadtatottsága a látványtól és egyfajta sóvárgás az után, hogy eggyé váljon a látvánnyal. Az ehhez hasonló darabokban az anya–gyermek-kapcsolat jellemzésére használt képek is átértelmeződnek. Például a Tangó szeretkezésjeleneteiben megjelenő „fészek” nem kizárólag az otthon metaforája, de a nő befogadó természetéé is az aktus során, a fészekhez kapcsolt kígyóval pedig a bibliai bűnbeesést is felidézi a szöveg a női csábításra utalva. Érdekes felfedezést tesz éppen a fészek metaforikája kapcsán Kemsei István, aki Szabó Lőrinc Különbékéjével kapcsolja össze az Elhagyot: állítása szerint az előbbiben tapasztalható elvonulás a világ megpróbáltatásaitól egybecseng azzal az állapottal, amelyet Szabó T. az anyaság és a nőiség fészkének intimitásával felvázol.