Mezey Katalin: Élőfilm

A modern magyar próza egyik izgalmasan kiteljesedő vonulata a Kaffka Margit, Kosztolányi, Kodolányi, Németh László, Szilágyi István, Jókai Anna, Nagy Zoltán Mihály és mások fémjelezte lélektani nőregény. A hetvenes évek áporodott levegőjű kádárista diktatúrájának nyomasztó sivársága, a többre hivatott fiatalok útkeresését lefojtó és kallódásba, sodródásba kényszerítő kilátástalansága (Rózsa Endre telitalálatos metaforájával: „történelemszünete”) pedig a korabeli (nemzedéki) „közérzeti” elbeszélő irodalom sajátosan meghatározó témája: Hajnóczy Péter, Marosi Gyula, Császár István, Kurucz Gyula, Czakó Gábor, Oláh János, Temesi Ferenc és sokak korfestő műveiben. S az évtized végén készülő Élőfilm e két markáns epikai és poétikai tendencia koordinátái közé helyezkedve rajzolja fel főszereplője – az egyszerű huszonegy éves vidéki munkáslány – házasodásig jutó felnőtté válásának néhány esztendejét.

A lineáris, realista cselekményvezetés és sokszínű eseményábrázolás – színterek, jellemek, figurák szemléletes, változatos bőségével övezve – Szabó Mari rövid életszakaszán keresztül láttatja a korvalóság lényegi vonásait: az általános beletörődésre kárhoztató uralmi rendszer korrupcióra épülő működését és a közhangulatot a leszorított életlehetőségek engedményeivel kordában tartó hatalom praktikáját. A községi varrodában dolgozó, édesanyjával falusias körülmények között élő, volt hadifogoly édesapját korán elveszítő, majd anyja szívrohamát és halálát, testvérei örökösödési önzését is megszenvedő lány az élmények sűrű rengetegén edződő önállósulás minden gyötrelmét és érzelmi kavargását megtapasztalja. A másra utaltság, a gyámoltalan kiszolgáltatottság felismerései, illetve az önsorsirányító késztetések, a külső és belső akaratok ellentétes vagy éppen összemosódó lelki folyamatai és reflexiói: bonyodalmas mélypszichológiai és egzisztenciális törvényszerűségek, rejtelmek fölsajgásai. A szerzői, elbeszélői hang a szereplői tudathorizonthoz illeszkedik: annyit hoz a felszínre, amennyi a gyakran saját, kaotikusan változó emóciói között tehetetlenül bizonytalankodó hősnő hol önvádoló, hol önigazoló, hol az ambivalenciákkal tisztázhatatlanná összekeveredő gondolatain és érzéshullámzásain átszűrődik. Mindeközben érzékelteti a legvégső lélekbölcseleti és szerelemfilozófiai talányokat is. Ilyen váratlan és feldogozhatatlan jelenség ösztön és erkölcs, érzéki vonzalom és morális belátás ütközése, disszonanciája, bűnbánattal vegyes „ismeretlen fájdalma”.

Marinak már van tisztességes szakmunkás (majd sorkatona) vőlegénye, amikor családosként is szoknyavadász munkahelyi főnöke nyers erőszakkal a szeretőjévé teszi, vonzalmuk pedig kölcsönössé válik: a lányban vágyak ébrednek a jóval idősebb férfi iránt. Szégyen és dac viaskodik benne, magát is megveti titkolt gerjedelmei miatt, azt sem értve már, hogy a főmérnököt vagy a jegyesét csalja-e meg („vagy ez nem igaz, vagy az nem igaz – gondolta, és közben tudta, hogy igaz mind a kettő, és hogy ebbe bele kéne pusztulnia”). De, ráunva, becsületes udvarlójával szakít inkább, annyira a főmérnök bűvkörébe kerül. Akire egyfajta zsarnokian vagy hányavetin parancsolgató, ám egyúttal gondoskodó apapótlékként is tekint, merthogy az támogatva, kiemelve őt a dolgozók közül a szomszédos kisváros felsőbb technikumába küldi továbbtanulásra – majdani előléptetését is emlegetve. Mari érzelmi dilemmák, jövőperspektívák közt hányódik, amikor ismét másféle távlat nyílik előtte: a városi iskolához, kultúrházhoz kötődő diákok, alkotó, kísérletező művészifjak értelmiségi társasági környezetéből új és boldogítónak ígérkező szerelemre talál. Egy filmrendezőnek, operatőrnek készülő finom lelkületű fiúba szeret bele, akit fel is vesznek Pestre a főiskolára. A magasabb intellektuális értékekre is fogékony lányt őszintén érdekli az irodalom, a művészetek világa – viszont a nagyvárosi bohém ifjúság zavaros és számára idegen, távoli létformája zsigerileg taszítja. Nem rajong már a vidéki városka szellemi életét felpezsdíteni szándékozó filmfesztiválért sem, ahol régi magyar filmjeleneteket élőképszerűen elevenítenek meg, és hatalmas csinnadrattával, giccses vásári-karneváli ripacskodással vonulnak fel, őt is mint szereplőt kifestve, beöltöztetve, körbemutogatva. Nem meri vállalni a kaland kockázatát, elhagyja kedvesét (akit józan ésszel nem hátráltathat fényesen induló pályáján), s a kiszámíthatóbb, stabilabb életvitel esélyében bízva visszatér első kérőjéhez. A férfi örömmel és rámenős gyakorlatiassággal újra a megszokott, kisemberi létbiztonságot szavatolja számára; „nyugodtnak érezte magát. Elvégeztetett, gondolta. Bandi itt van, vele van, és neki nincs már ereje elküldeni.”

A főhős viselkedését nem öntudatos elszánások, hanem megint mélyről fakadó pszichés motivációk befolyásolják; így még egy tiszta, szép szerelem teljesebb igényét is megtörhetik a beidegződött felfogások, normák. Otthonosságvágy és idegenségtapasztalat áthidalhatatlansága. Azonban lemondani is nehéz, s a „kétségbeejtően szeretnivaló” („amilyen Bandi sose tudott lenni és sosem lesz”) művészfiú emléke is kitörölhetetlenül fáj. Ez a jelenség a személyiséglélektanban disszociációnak nevezett többirányú érzetszóródásra utal, amely rendszerint csökkenti a kapcsolati elköteleződés mértékét. A sors intézi tehát Mari döntéshelyzeteit. Választási lehetőségei adódnak, amelyek reményt és hiányt egyaránt szülnek, ezért inkább hajlik ösztönösen, mintsem hogy magabiztosan határozzon. Emiatt az autentikus létezés továbbra is kérdéses, sőt elérhetetlen marad számára. Az életet – amely maga a probléma – megoldani nem, csupán megélni lehet. S ez a sorsszerűség hatja át a nagyregény atmoszférájának melankóliáját.