Varga Zoltán: Indiánregény

Az Indiánregény valójában irodalmi adaptáció, kölcsönvett történet. Varga Zoltán azonban nem Karl May indiánromantikáját akarta feléleszteni, hanem történeti forrásra támaszkodott, az amerikai Dee Brown A Vadnyugat története indián szemmel c. népszerű történeti munkájának egyik fejezetét dolgozta fel, amely a kolonizáció zárószakaszaként is felfogható időszakot, az 1860 és 1890 közötti történelmi eseményeket mondja el, amikor még javában zajlott az amerikai őslakók gátlástalan leigázása. Varga Zoltán híven követte a Dee Brown által leírt események menetét és időrendjét. Egy háromszáz főnyi embercsoport, a mondok indiánok története az epikus mag, keretét pedig az adja, hogy Timothy Blessheart tiszteletes meglátogatja cellájában Kintpuast – vagy ahogyan a fehér emberek nevezik: Jack kapitányt –, az indián törzsfőnököt a kivégzését megelőző napon, hogy meggyóntassa, s ezzel megmentse a lelkét. A szöveg valójában a törzsfőnök monológja. A kisregény kezdetben nyelvi gátlásokkal küszködő elbeszélője töri, rosszul beszéli a nyelvet, majd a cselekmény intenzitásával egyre gördülékenyebben adja elő mondandóját.

A modok indiánok sorsát attól kezdve követhetjük, hogy a fehérember elvette földjeiket. A törzs kezdetben apróbb bosszúkat forral, rajtaüt a fehéreken, hátha belátják, nagyobb az ottélés ára, mint amennyi haszon van belőle. Nem járnak eredménnyel, ezért felhagynak az ellenállás ilyen formájával, sőt tagjai kezdenek felnézni a fehéremberre, bizonyos fokig asszimilálódnak is. „Nem voltunk már annyira mondokok, mint azelőtt” – fogalmaz Kintpuas. Megtanulják a fehérek nyelvét, ám a beilleszkedési igyekezet hiábavalónak bizonyul, továbbra is nevetség tárgya lesz, aki nem tökéletesen beszéli a nyelvet. A kapcsolatteremtés pedig egyoldalú: a fehéreknek eszük ágában sincs megismerni az indiánokat, sem szokásaikat, sem életvitelüket, sem nyelvüket, inkább magukhoz hasonítják őket, mindenkit elneveznek a saját nyelvükön, a saját szokásaik szerint. Mivel az indián törzs legjobb földjeit kisajátították, a népcsoport megélhetés nélkül marad, s tagjai néha egy-egy farmról hajtanak el néhány jószágot vagy vesznek kölcsön lovat. Nem csak a kényszer viszi rá őket: mindez életmódjuk része is, nem számít bűnnek. A hatóság azonban megelégeli a portyákat, s jobb megélhetést ígérve rezervátumba telepíti őket, a klamath indiánok földjére, ahol immár ők lesznek a betolakodók. A másik indián törzs tagjaiból ez gyűlöletet vált ki, ezért elhatározzák, visszamennek ősi földjükre. Nem visszafoglalni, csupán megtűrt idegennek; halászni, vadászni, mégis saját területen. Hazaérve ismét rezervátumba akarják őket zárni, ám lefegyverzésük során tűzpárbajra kerül sor, s ez elindítja a lavinát. A menekülésre kényszerített mondokokon a katonák rajtaütnek, csecsemőket is lemészárolnak. Válaszul az indiánok kiirtanak néhány telepes családot, majd a hegyek közé húzódnak, várják a véget. A kérdés csak az: békésen vagy harcolva pusztuljanak el. A józan ész a békét követeli, a büszkeség a harcot választaná. Végül harcban hullik el többségük, akik pedig életben maradnak, örökre a rezervátum lakói lesznek, a túlélés ezek után azonban már nem megmaradás: a népcsoport megtizedelve, kiszakítva természetes környezetéből végleg pusztulásra van ítélve.

A kisregény egyben lélektani dráma is, amely fölösleges elemek, mellékes kitérők nélkül halad előre, s ettől szerkezete feszessé válik. Kintpuas drámája a morális ember vívódását tükrözi. A túlélés mindenekfölöttiségének, az okos kompromisszumok meghozatalának tudatában a törzsfőnök minden erőfeszítése ellenére sem tud tisztességes alkut kötni a fehér katonákkal. Ötven harcosa közül harminchét háborút akar, s ő egyaránt szemben áll a sajátjaival és az ellenséggel. Tudja, hogy mindkét oldalon egyaránt vannak jók és rosszak. Közösségének gyilkos tagjait mélyen elítéli, ugyanakkor védi is őket. Végül a törzs akaratát hajtja végre, amikor megöli a fehér tábornokot. Összetetté az teszi a történetet, hogy végül azok árulják el, akik belehajszolják a gyilkosságba. A regényben a narrátor és a kommentátor szólama nem válik ketté. A történetet a törzsfőnök beszéli el, s ő is mond ítéletet saját cselekedeteiről. Olyan kérdésekről gondolkodik, mint a mindenkori hatalmi pozíció elfogadásának lehetősége, minek során az indiánok felismerik és önként vetik magukat alá az erődemonstrációnak: „erősebbek vagytok nálunk, és annyira vagytok csak rosszabbak, amennyire erősebbek, s mert erősebbek vagytok, nem kerülhetitek el, hogy győztesek is legyetek”. Továbbá hogy mit tegyen a nép vezére, ha népe háborút akar, melyről ő maga tudja, kilátástalan, s szükségszerűen vezet a pusztuláshoz. Mit válasszon, ha látja, törzsének tagjai tetteikkel maguk is hozzájárulnak sorsuk további romlásához? S egyáltalán: van-e választási lehetősége a kompromisszumkész és megalkuvó béke, valamint a hősi, de értelmetlen háború között? A regény a tudásra ítélt ember vívódása, azt az utat mondja el, ahogyan a törzs vezetője eljut saját helyzetének kilátástalanságáig, anélkül, hogy közben a népéért önmagát feláldozó ember heroikus megdicsőülése is lejátszódna. A monológ lélektani hitelessége eredményezi, hogy a szöveg egy pillanatra sem válik tézisszerűvé.

Kétségtelen, hogy az Indiánregény parabola, és hogy a vajdasági magyarok helyzetére rímel, de az író még a számos behelyettesíthető szöveghely ellenére sem kacsint ki a történetből. Végleges ítéletet sem mond, hacsak azzal nem, hogy a történet végén a tiszteletes nem oldozza fel a törzsfőnököt, hanem egyszerűen eltűnik. A regény mégis éveken át kéziratban maradt. A korabeli titói Jugoszlávia első számú tabutémája volt a nemzetiségi, kisebbségi kérdés, s ez olyan méreteket öltött, hogy nem is a regény tartalma, hanem az egyenlőtlenség bármiféle felemlegetése, feltehetően már maga az indián szó is gyanút keltett. A mű az Új Symposionban 1985-ben jelent meg, könyv alakban pedig csak hét évvel később.