Németh László: Irgalom 1-2.

A regény Németh László írói munkásságának utolsó nagy alkotása, késői társa a Gyásznak (1930), az Iszonynak (1947) és az Égető Eszternek (1956). „Hőse egy lány […], harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szemben antigonéi alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot.” A pályáját összegező-elemző író még hozzáteszi: az Irgalom hősnője a négy regényében szereplő „négy nőszobor közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja”. A regény keletkezéstörténete az írói életpálya több fontos szakaszát érinti. Már a húszas évek közepén elkészült az erősen önéletrajzi ihletésű „ősnovella”, amiből az Irgalom kinőtt. Télemakhosz volt a címe, hőse fiú, aki úgy várja haza apját, mint az eposzi ifjú Odüsszeuszt. A harmincas évek elején (Németh László „görögös” korszakában) megváltozik a főszereplő: lányalak kerül a történet középpontjába, s ez a változat megmaradt a hatvanas években is (miközben az írót már súlyos betegség fenyegeti). Időközben – 1957-ben – még újabb motívumokkal bővült a történet, s már a regényforma is kezdett kibontakozni. 1962-ben egy ideig folytatta az írást, végül 1964-ben hozta tető alá a regényt. Pontosan fogalmazott tehát, amikor azt írta, hogy az Irgalom az egész pályáját átöleli „a fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig”. S hozzátehetjük: létfilozófiai értelemben is szintézist nyújtó regényről van szó.

Kertész Ágnest úgy ismerjük meg a regény elején, mint akinek egyetlen nagy ideája van: hadifogságban szenvedő apja (számára a megtestesült eszme) megjutalmazása és szeretőt tartó anyja megbüntetése. Magánéletében zárkózott, szigorú elvek szerint él, s mint annyi Németh-hős, ő is csak nehezen vagy egyáltalán nem tud „elegyedni a világgal”, sőt magától tagadja meg, amit anyjától nem tud eltiltani A lélektani fordulat kezdetét a nagy változás, apja hazaérkezése jelenti. Ágnesnek rá kell döbbennie, hogy a fekete-fehér életszemlélet nagyon leegyszerűsíti, egyben reménytelenné teszi az emberi kapcsolatok éltető melegének fölfedezését és gyakorlását. Szembesül az apjáról való ideálkép és az előtte álló valóság fájdalmas ellentétével, azt is mérlegre téve: magánéletében milyen lehetett most is szeretett apja – anyjával szemben. Vajon anyjának mit kellett szenvednie tőle? Hitetlenkedve olvassa apja titkos naplóját, amely szerint anyja fiatal házasként sokszor került megalázó helyzetbe. („Mikor bentről értette meg az életét, egy kis előlegezett részvéttel kezdett rá gondolni.” Majd: „az emberi kapcsolatok rettenetessége, az örvények s talányok, melyek ott nyílnak fel, ahol a sors két embert összeköt, belülről kezdett az értelme s lassan a szíve előtt is megnyílni”.) Halmi Ferit, a hibás lábú, titkos kommunista egyetemista társát egyik vitájukban az Égető Eszter egyik fő gondolatával szembesíti, amely szerint: „A társadalmi feltételeket hiába változtatja meg, ha ezt az őrültséget bennünk, magunkban nem tudja megváltoztatni.” Ágnes tehát szembesül apja „őrültségeivel”, s anyja kiszolgáltatottságával. Az elfekvőben töltött medikai szolgálata során pedig rideg élettényekkel, döntésekkel, fájdalmakkal, a természetes világ gyakori könyörtelenségével találkozik. Magánéletében lassan a belátás, az irgalom etikája és cselekvési parancsa rögzül. Elutasítja a Vetési-féle „ragadozóférfi-magatartást”, de a cinikus orvos kolléga életfelfogását is; inkább a szelíd belátásra és a szeretetre alapozza életét. Kialakul benne az a „vegyi affinitás”, amely az emberi őrültséggel és az irgalomra szorulókkal is kapcsolatba tud lépni. S boldog lesz, mivel el tudja fogadtatni magát a környezetével. Megtisztult életelveit annak a tudatnak az elviselésével alakítja ki, amely szerint „az egész világ egy elfekvő” – s ez a tudat életre szóló feladatvállalás is egyben.

Láthatóan a tolsztoji „hogy kell hát élni?” kérdés áll e fejlődésregény középpontjában: Németh László e művében is életmintát mutat fel, akárcsak többi regényében. Az Irgalom mégis különleges abban a tekintetben, hogy sikeres hősnőt állít a középpontba, aki emberekre méretezett, azaz követhető életideált képvisel. Amelyre rá tudja hangolni apját, anyját, Halmit és másokat is: a szabad ember egyéni és közösségi szerepét testesítve meg – immár tudatosan és elkötelezetten. Az idillbe hajló, jelképes értelmű és költőien megemelt befejező jelenet – Ágnes páros futása a sánta Halmival – Németh László testamentumi „életreceptje”, utolsó üzenete. Kettős érzelmi és tudati állapot ez: élettapasztalata és korérzékelése vitathatatlanná teszi számára a társadalmi és individuális lét alapvetően tragikus színezetét, ugyanakkor hisz abban, hogy az ember nemesíthető, a konfliktusok mérsékelhetők. Az utópista, a pedagógus Németh László sugalmazásai ezek. Ágnes a páros futása után „úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de apját, anyját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna a mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

Fontos adalék az is, hogy a „sánta emberiség” helyett az eredeti kéziratban „sánta eszmék” szerepelt, s hogy az utolsó tagmondat – értelemszerűen – utólag került a szövegbe. Ám jó, hogy így történt: az író irgalomtana nem sérült, viszont a hit erősítésének erkölcsi parancsa és az emberi gondoskodás törvénnyé emelése a regény egyetemes érvényét erősíti. A hatvanas évek közepén ekként vette számba az emberiség sorsát a regényíró Németh László, miközben saját hite a magyarság sorskérdéseit, a honi szocializmus eredményeit tekintve – leveleiből is tudjuk – a regény befejezésének idején már fogyóban volt, s az évtized végére keserűségbe, sőt reménytelenségbe fordult. E belső folyamatról fájdalmasan jegyezte meg egy helyütt: „optimizmusomnak tévednie kellett”.