Závada Pál: Jadviga párnája

A naplóformában megírt regény az 1997-es év nagy figyelmet keltő irodalmi eseménye volt. A figyelem megmutatkozott az elismerő kritikák és gesztusok számosságában is. Az elbeszélő, Osztatni András 1915-ben, a nősülése előtti napon kezd naplót írni – elsősorban a varázslatos, de veszélyes nővel, Jadvigával kötött házasságáról, aztán a családi gazdaság ügyeiről, majd a megszülető két fiáról és sok egyéb, hétköznapi teendőről. Hamar kiderül, hogy Andris és Jadviga kapcsolata tele van titkokkal, sérelmekkel, boldogtalansággal. Amikor férje halála után a napló Jadviga kezébe kerül, ő nemcsak folytatja, de a korábbiakat javítgatja, kommentálja vagy cáfolja, majd az ő halála után második fiuk, Miso is hozzáír, cáfol, magyaráz, széljegyzetel. Az egymásnak ellentmondó bejegyzések között olvasóként tehát nem könnyű igazságot tenni, de abban biztosak lehetünk, hogy valaki hazudik. A regénynek nemcsak ezen a metaszinten témája a hazugság, hanem a szereplők közti élő kapcsolatokban is, hiszen a házaspár boldogtalanságának, a köztük lévő feszültségnek az oka épp Jadviga menetrendszerűen ismétlődő hűtlensége és az ezekkel kapcsolatos hazugságáradat. A probléma egy másik szintje az élethazugságé: a szereplők nem hajlandók szembenézni helyzetükkel, inkább hitegetik magukat, félrebeszélnek, magyarázatokat keresnek. Jadviga például hivatalosan András apjának nevelt lánya, de több jel is arra utal, hogy valójában az igazi lánya is, azaz a házasság egy vérfertőző kapcsolat – de akik elmondhatnák az igazságot, azok meg sem hallják a kérdéseket, ha egyáltalán van, aki merészel kérdezni. Hiába vagyunk eleinte jóhiszeműek a naplóírókkal, a sokadik füllentés vagy kínos alibikeresés után megvonjuk a bizalmunkat és a szimpátiánkat tőlük.

A mű első harmadának a szerelmi háromszögből fakadó feszültsége a legnagyobb regényeket idézi – a házasságkötés utáni csalódás, a rendkívüli szexuális problémák megismerése, a nászéjszaka el nem hálása egy egészen egyedi világot épít fel, ami aztán nagylélegzetű családregénnyé duzzad. De ez valójában pusztulástörténet: a család kihalásának, a szlovák kisebbség elsorvadásának, a falusi életmód eltűnésének szomorú története; a háttérben pedig kirajzolódik a történelem: világháborúk, nemzetiségi szervezkedések, Rákosi-kor. A három ember három különböző nyelven beszél – az író képes volt őket nyelvileg is elkülöníteni, méghozzá archaikus szóhasználattal és mondatformálással. A legfontosabb, folyamatosan jelen lévő nyelvi szint a délkelet-magyarországi szlovák-magyar nyelv, amely a regényben szereplő három generációból az első kettőnél az anyanyelv szerepét tölti be. Történetileg is hiteles, hogy az adott falusi környezetben sokáig őrizte hagyományait ez a közösség. Sokat elárul az identitásukról, hogy szélsőséges helyzetekben, nagy bajban, nagy örömben, az intim szituációkban kizárólag a szlovákot használják, a szlovákkal kevert magyar inkább a hétköznapi nyelvben jelenik meg: „Alye, Drahí moj, merkujtye!, súgta a fülembe, hogy vigyázzak: Csak lassan, és nagyon-nagyon szelíden tegye! De hát én tudtam ezt, és már előre igen el is határoztam magamat erre. Úgy tettem. S itt most már nem is tudok többet írni erről, mert a papíron is megnémít a gyönyörűség és megrendülés.” Miso viszont már csak töredékesen beszéli az ősök nyelvét – ő végeredményben már asszimilálódott. De mégis ő az, aki lefordítja a szlovák mondatokat számunkra; a két kultúra közötti közvetítő szerepét játssza, és ezáltal végső soron a regény közreadójává, sőt szerzőjévé válik.

De nem csak ő, hanem minden szereplő lelki sérült, kisebb-nagyobb traumákon átesett, zavart személyiség. A főhősöket a szexualitással kapcsolatos problémáik kebelezik be; a pusztulást épp az okozza, hogy voltaképp semmi más nem érdekli őket, csak vágyaik kielégítése. Mégis nagyon megrázó és felkavaró hatást kelt, ahogy a féktelen szerelmi szenvedély mindent elhomályosít: a családot, a barátságokat, a gazdasági kérdéseket is. Az csak még nyomasztóbbá teszi a regényt, hogy az önmagukból kivetkőzött, a családjukat csődbe vivő naplóírók próbálnak ideológiákat gyártani a tetteikre.

Sokféle találgatás látott napvilágot a regény sikerének okairól, de az erotika, a piszkos fantáziák, a vállalhatatlan döntések és az ezekhez eszkábált naplóírói magyarázatok feszültsége csak az egyik ezek közül. Ugyanilyen vonzó a családregény zsánerének závadai újraformálása, és fontos a fikció és a szociológiailag is hiteles valóságábrázolás jól eltalált aránya, valamint a 20. századi magyar történelem sorsfordító eseményeinek újszerű tárgyalása, ezen belül a szlovák kisebbség nézőpontjának felvállalása is. Színes és sokrétű regény a Jadviga párnája, könnyen olvasható, mégsem könnyű olvasmány: elvárja, hogy a befogadó rendelkezzen bizonyos történelmi ismeretekkel, képes legyen apró jelekből megfejteni a szövegben elrejtett titkokat, és ne jöjjön zavarba a posztmodern irodalom néhány elbeszélői technikájától, merész kísérletétől sem.