Tamási Áron: Jégtörő gondolatok

„A Jégtörő gondolatok Tamási négy évtizedes publicisztikai munkásságának a gyűjteménye, amely ismeretlen írásokat, hozzáférhetetlen újságok és folyóiratok lapjain rejtőzködő cikkeket, riportokat, a rádióban elmondott hozzászólásokat, kéziratban lappangó kiadatlan műveket is tartalmaz” – tudósít a könyv fülszövege. Az első rész Élni és írni címmel az 1923 és 1935 között született, a második rész Szellemi őrség címmel az 1936 és 1966 közötti szövegeket állította időrendi sorba. Az író közéleti jellegű írásai irodalmi, művészi témák mellett szociális, társadalmi és politikai tartalmakat is felkarolnak. Gondolkodásának előterében Erdély, a romániai magyar kisebbség, kiemelten a székelység sorsa áll. Árvaságról, sötét, félelmetes, misztikus erdélyi sorsról beszél, amelyből saját írói „természetét” is eredezteti: „az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát” (Jussomat ne vitassátok). A Cselekvő ifjúság című eszmefuttatásában írja: „az irodalmi működés társadalmi szerepét hangsúlyozni és irodalmi műveket társadalmi hatás szempontjából értékelni: olyan hang és olyan szerep ez, melyet Erdélyben is kívánatosnak tartok”; továbbá: „az erdélyi magyar szellem hivatástudatát én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki”. Szorgalmazza egy új transzilván értelmiség kialakítását, amely a nemzeti egység kialakítását és a nemzetnevelést tartja feladatának. „Irodalmunk arra tanít, hogy a magyar szellem nem fényűzés volt, hanem minden időkben nemzeti szolgálat” – szögezi le az Időszerű vallomásban. Részt kíván venni a magyarság lelki szervezésében, melynek alapjait a nemzeti érzésben, a keresztény erkölcsben és a szociális felfogásban látja. Egyetlen közösséget ismer el: a magyar nép közösségét, szemben az osztálytagozódással, a származási előjogokkal és a kizsákmányoló tőkével. Úgy tartja, hogy az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött népével cselekednek. Célratörő személyes meghatározását adja a transzilvanizmusnak: „különböző fajok életének találkozása fenn az emberi magaslatokon” („Azok a baloldali erdélyi titánok”). Társadalmi ideálja a népi demokrácia, a szocializmus – melyen a dolgozó nép uralmát érti – és a humanizmus szövetségében áll. Közéleti cselekvésének mozgatórugója az az erkölcsi törvény, amely kimondja: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell. Az isteni teremtő renddel való harmónia alapjából kinövő erkölcsiséget létezéselvnek fogja fel: „sorsunk, könyveink sorsa is az erkölcsi magatartásunkon nyugszik: áll vagy bukik” (Búcsúbeszéd a Helikon íróinak tizedik találkozóján). Közösségteremtő jelszava: Mindnyájan magyarok vagyunk! Igényt támaszt a mindennapi valósággal való szembenézésre – ezért emel szót a történelmi regények divatja ellen –, és aggódását fejezi ki a tiszta és világos beszéd hiánya miatt. Bírálja a kortárs erdélyi magyar sajtót, mert az nem képviseli az egész magyarságot, és megalkuvó a hatalommal szemben. Zöld ág című értekezésében – immár a 2. világháborús vereség után – számba veszi a magyarság történelmi hibáit: a zsarnokság kiszolgálását, a gyávaságot, a jó és rossz magyarok megkülönböztetését, a hazafiúság fogalmának meghamisítását, a nacionalizmust.

Olvasható a kötetben az 1937-es, az erdélyi fiatalság szervezetei által megtartott Vásárhelyi Találkozó Tamási által elmondott megnyitóbeszédének rövidített változata. Ebben egy kisebbségi nép egységes társadalmáról, erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokráciáról szól, melynek alapértékei a román néppel való testvéri együttélés és megbékélés kívánalma, illetve a demokratikus jogok – szervezkedési, gyülekezési és szólásszabadság, a cenzúra eltörlése, közkegyelem a politikai foglyoknak –, valamint a nemzeti egység követelése. Bajlátottföldön című beszámolója szülőfalujában, Farkaslakán tett látogatásáról a Szülőföldem című írói falurajz előzményének tekinthető. Több írása foglalkozik Amerikában töltött éveivel, amely jelentős hatást gyakoroltak az író későbbi világlátására. Kritikai cikkeiben, portréiban, visszaemlékezéseiben, történeteiben felbukkannak korának ismert alakjai: mások mellett Benedek Elek, Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Kós Károly, Tompa László, Reményik Sándor, Móra Ferenc, Zilahy Lajos, Babits Mihály, Hevesi Sándor, Bánffy Miklós, Kemény János, Nagy Imre festő, Móricz Zsigmond, Balázs Ferenc, Karinthy Frigyes, Bajor Gizi. Mementót állít saját íróvá válása történetének – ahogyan önironikusan állítja: „legénykedésből” írta meg első novelláját –, családi környezetének és szűkebb pátriájának. Életrajzi memoárjaiban felvillantja kolozsvári éveit, a Napkelet folyóirattal való kapcsolatát, a Tizenegyek könyvével kapcsolatos élményeit, az erdélyi Helikon-találkozók hangulatát, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel című periodikákban játszott szerepét, rádiós és színházi benyomásait. Hitet tesz Ady szellemi örökségének vállalása mellett, és kifejezi szellemi rokonságérzését Németh Lászlóval.

Az évek előrehaladtával a kezdeti érzelemgazdag, patetikus írói hang a megpróbáltatások és a keserű tapasztalatok birtokában visszafogottá, tárgyilagossá válik. Saját alkotói léthelyzetét is ábrázolja az irodalom átalakulásának mérlegében: „Negyvenöt előtt […] az irodalom szerepe az volt, hogy az országot lelki és társadalmi szempontból felmérje: s e munka folyamán szülessenek művek, és szülessék olyan társadalmi légkör, mely a rendszerváltozást szükségessé teszi […] Negyvenöt után […] az irodalom szerepe az lett, hogy a nemzet, a nép és az ország állapotát »tükrözze«, s olyan szocialista embereket neveljen, akik a jövőre is alkalmasak. Ha életünknek e két korszakát együtt nézem, úgy tűnik nekem, hogy negyvenöt előtt az irodalom sikeresebben látta el feladatát“ (Egy beszélgetés részleges tartalma. Az „Élet és Irodalom” számára [1964]).