Rónay György: Kakucsi rózsák

A Kakucsi rózsák Rónay utolsó, még életében megjelent verskötete. Az ezután írt költemények már csak halála után egy évvel, 1979-ben látnak napvilágot A kert című vékony kötetben. Rónay költészetében ekkor már jó egy évtizede tart a tudatos összegzés és búcsúzás, utolsó verseskönyvei szerves egységet alkotnak. Értelmezői egyetértenek abban, hogy az 1960–70-es évek a költői kiteljesedést hozzák el számára. Végig kitart a Nyugat első nemzedékétől tanult szépségvágy, zeneiség és a főleg Babitscsal rokon erkölcsi komolyság –, de a stílus némileg leegyszerűsödik, a korábban sokszor túlságosan is tárgyias költészetet fölfokozza a vallomásosság és előtérbe kerülnek az öregkor témái. A búcsúzás, a számvetés, az unokák öröme és a saját gyermekkorának megelevenedő emléke visszatérő ihletet jelent. A nagyság vágyát, illetve a feladatteljesítést háttérbe szorítja az életáhítat: „Ő az, akinek az életrajzát meg akartam írni hajdan. / Egy egész századét, egyetlen személybe sűrítve […] A nagyszerű, megírhatatlan / életrajzokról végülis lemondunk. // De éltünk. S ez a fontosabb” (Liszt Ferenc életrajza).

A kötet első verse (Votum) a boldogság hangján szól: „Látod, szemközt a kaptatón, / kedvesem, azt a fiatal párt? […] áldoznék értük az égieknek, / hogy legyenek olyan boldogok, / amilyenné, kedves, mi értünk / őszünk alkonyatára.” A harmónia keresése és kimondása végigkísérte Rónay pályáját, de valóban ekkor érik be igazán költőileg. Lengyel Balázs az életrajzi hátteret villantja föl: „költészete csúcsára akkor ért, amikor azt a bizonyos harmóniaigényt, melyet a mű (a művészet) feltételének tartott – legalábbis a maga számára – önnön mindennapi életében létre tudta hozni. Amikor egy idősebb kori békével és belátással már nem kellett »magából száműznie magát«, amikor […] léte gyümölcseit egyszerre növelte nemes tökélyre művében és magában.” Nem véletlenül bukkan föl a hasonló alkatú, az öregségére (újra) kiteljesedő Arany a megidézett költőelődök között talán a leggyakrabban (többek között Horatius, Berzsenyi, Babits mellett). Például a Futurum című négysoros egyértelműen az Epilógust idézi: „Mindig útfélen, mint a kőkeresztek. / Hintók robogtak, urak szekereztek. / Parádéztak a pünkösdi királyok. / Elmúltak. Én kő vagyok. Most is állok.”

Se a harmóniaigény, se Rónay közismert katolikus hite nem abból a fajtából való, ami édeskéssé, leegyszerűsítővé tenné költői világát: látja az árnyoldalakat is. Erről nem csak szatírái és szatirikus szösszenetei tanúskodnak. Az elmúlás rettenetét éppúgy átérzi, mint reményét. Motívumai is gyakran kétarcúak. A csönd például a harmónia belső zengését éppúgy közvetíti, mint az elnémulás szorongását. A Szerápion legendák ciklusában maga a költő vet számot a kiengesztelő szemlélet iránti fenntartásokkal: „A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások / az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság / s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig a testemen: bőröm bokától / homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, / csak irgalom. […] Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: /a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. / Ha nincs / mit égessen, fegyvertelen a láng.”

A Szerápion legendák kiemelkedő példa a kései Rónay egyik jellemző műfajára, a monologizáló hosszúversre. (Sőtér például ezt és A kertben című kötetben közreadott Kantátákat tekinti a költő csúcsteljesítményeinek.) A másik leggyakoribb forma a pársoros, többnyire természeti élményt megfogalmazó rövidvers. A természet különben is meghatározó helyszín és téma Rónay számára. Kései költészetéből – ahogy betegsége miatt életéből – elmaradnak a nagy utazások, külföldi helyszínek, ám bőven kárpótol értük a budai hegyek látványa, a szárszói nyaralások szépsége és a gyerekkori kakucsi birtok emléke. Ahogy a természet, a történelem is az élet alapkérdéseit példázza. Az 1951-es emlékezetes versnek, a Thermopylének méltó társa a kötetben a Jelentés: „Elhordani a törmelékeket. / Eloltani a tüzeket. / Kiásni a hamu alól, / ami még menthető. // A halottak már menthetetlenek: / azokat eltemetjük. // De föladni a várost? / Amíg a falakban egy tégla áll, / amíg egy korty ital, amíg egy harapás / kenyér vagy répa, amíg egy marék / korpa: – addig nem. / És utána? / Akkor/ annál kevésbé. Akkor már minek? // Egyébként jól vagyunk. Múlik a nyár. // Várjuk a következő támadást.”

A mulandósággal szemben a legfőbb remény, ha ráhangolódunk valami örök lényegre. A tengerben megnyilvánulóra például. A nagy tengerjáró, Odüsszeusz alakja többször jelenik meg Rónay kései költészetében. Itt a záróversben, melynek ugyanaz a mondanivalója, mint a kötetcímadó Kakucsi rózsáknak: a szilárd gyökerek, a visszaváró otthon ad tartást az életben. Erőt a „Teljesítményhez”: „Valami, talán, mégis megmarad: a Teljesítmény / névtelen érdeme. A kútfejéből itatót / fedi a téli föld már, de él s nem tűr jeget / a Tiszta Forrás. / NON OMNES MORIEMUR” (Gyászének Réti József halálára). A költészet is abban találja meg az értelmét, ha magából a létezésből fakad, és oda tér vissza: „Csak tartani a tollat mozdulatlan, / s várni, míg saját súlyától lecsöppen / róla a vers. / És beissza a föld” (Ars poetica).