Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szilágyi első regényét (Üllő, dobszó, harang, 1969) eredetileg egy trilógia nyitó könyvének szánta, s a második kötet végén kezdődött volna Szendy Ilka története. Az Üllő, dobszó, harang végül önálló egységként készült el, de ugyanúgy a halott rejtegetésének bűne áll a középpontban, mint a Kő hull apadó kútba regényben. Részint változott az írói szándék, megtartva annak az etikai kérdésnek a boncolgatását, hogy mi történik a bűnössel, ha tettét sem a társadalom, sem az igazságszolgáltatás nem torolja meg. Új szempontként merült azonban föl a 20. század eleji céhes világnak mint letűnt életformának a rögzítése, „emlékeinek jövőbe mentése”. A szerző úgy fogta fel, hogy a teremtett világ, Jajdon, azaz a valóságos Zilah szociográfiai pontosságú leírása akkora „kihívás”, mint Márai Sándornak a kassai polgár megörökítése annak letűnte után. Az író műhelyvallomása, a Balladás-keserves ámokfutás abból az alkalomból íródott, hogy Fábri Zoltán filmet készített volna a regényből (már a főszereplőket s a helyszínt is kiszemelték). Szilágyi két fogalomra hívta fel a figyelmet, a rendre és a lélekre, amelyek a fogadtatástörténet kulcsszavai is. Előbbi a szociográfiai hitelességű történelmi regényre, utóbbi a lélektani alaposságú tudatregényre céloz.

A történet elbeszélőideje nincs hathónapnyi. Attól a márciusi naptól kezdődik, amikor Szendy Ilka megöli szeretőjét, Gönczi Dénest, és addig a szeptember eleji napig tart, amikor végez vele kuvaszéletű cselédje, családja régi ismerőse, Faggyas Józsi. E kettős gyilkosság keretezi tehát az előre haladó jelen időt, az elbeszélt múlt azonban visszanyúlik a régmúltba. Látomásszerűen, képzeletben egészen annak a II. Rákóczi Ferencnek a koráig, akinek olajnyomatos fejedelmi képe ott függ a tímárlány szobájának falán, hogy megelevenedjék a lány bomlott óráiban. A múlt idő a Szendy és a Gönczi, valamint a Faggyas és a Simonffy családok történetében is igazából az 1848–49-es szabadságharccal kezdődik, igen szövevényes magánéleti szálakat sodorva, leplezett titkokkal, megszépített esetekkel. Ezek az évek tárulkoznak fel – egészen a huszadik század legelejéig, az elbeszélés kezdetéig – a maguk rejtélyeivel, bizarr, olykor szégyenletes históriáival a családja, köztük a szülei sorsa iránt korábban a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsító Ilka előtt. Eközben pedig a gyilkos tettét mindinkább igyekszik palástolni: abba a kútba hordja a követ, ahová Dénes tetemét ejtette. Ugyancsak a leplezés formája, egyszersmind a személyiség felbomlásának, tudathasadásának jele, hogy Ilka a kút fölé húzott ólba a Dénes sógorától vásárolt kismalacokat rakja, s úgy eteti, ruházza, babusgatja őket, mintha szeretője gyermekei lennének. De ide tartozik az a gúnyos-goromba viselkedés is, ahogy Marit, az immár özvegy Gönczinét becsapja, s mind inkább biztatja: él a férje, küldjön levelet a vele együtt Amerikába indulóknak.

A kőhordás, a praktikák a titkokkal és a bűn takargatásával együtt annak a balladai előadásmódnak a sajátossága, amelyre az Arany-ballada, az Ágnes asszony mintája nyomán a legnagyobb nyomatékkal Jolanta Jastrzebska hívta fel a figyelmet. Arról viszont többen értekeztek, hogy a szétszóródó személyiség epikai megjelenítése más elbeszélésmódot követel, mint a társadalmi-történelmi jelenségek szemléletessé tétele. Olasz Sándor a „látomásos képrendszer” megteremtését emelte ki, megkülönböztetve a metaforikus „nyelvműködést” a metonimikustól, a „klasszikus prózai közlésnek” az ok-okozatiság elvét követő formájától. Ezzel a kettősséggel a regény nyelve, stilisztikája éppúgy „meg van osztva”, mint a főhős személyisége.

Ilka szkizofréniájának kialakulása, főleg pedig elhatalmasodása az elemzők szinte egyöntetű véleménye szerint elválaszthatatlan társadalmi helyzetétől. Gróh Gáspár határozottan állítja, hogy a szeretők tragédiájában „valóban jelen van a társadalom”. Sőt, a regény épp azt érzékelteti, hogy az individualizmus cselekedetei összefüggenek az „egészen durván banális társadalmi mozgásokkal, képletekkel”. Ilkát az avuló régi rend nem tudja betörni, ám kitörni sem képes belőle. A családi örökség s a jajdoni rendi hierarchia annak a tímár mesterségnek a továbbvitelét kívánta volna meg, amelyről apja halálát követően Ilkának az anyjával együtt le kellett mondania; ezért a szőlőművelésben látva mindennapi megélhetésük forrását, egyben vagyonuk gyarapítását is. Lényeges elem, hogy az elbeszélő arról a csaknem tíz esztendőről, amíg a lány kötelességtudóan, szorgalmasan, a hagyományokat követve gazdálkodik, az ún. narratív szünet keretében számol be. Azaz alig mond róla valamit, mintha e rendtartó magatartásról eleve el akarná terelni a figyelmet. Pedig ott van az a négy hónap is, az anyja, illetve Dénes halála között, amikor „már saját magától is rég elfogadta, hogy őt egy egrestelki ember öleli”; s amikor „életük legvalóságosabb együtt töltött óráinak” örülhetett. Ezt az összhangot töri meg Dénes váratlan kivándorlásának terve; a lélek összeomlása ekkortól kezd végzetessé válni. Hogy együtt éljenek, vállalva egymást, ezt egyikük szokásrendje, értékvilága sem engedte meg. Ekképp a tragikum: Dénes meggyilkolásának s a lány lelkének és tudatának története egyben „egy pusztuló család, néhány nemzedék, egy letűnt kor társadalmának története” is (Kulcsár Szabó).

A regény fogadtatástörténetének újabb darabja Maszárovics Ágnesé, amely a különböző kiadások textológiai vizsgálatát végzi el. Külön elemzi a 2000-es, első javított változatot, majd összeveti a többivel, s teret szán a kritikai visszhangok bemutatásának is. Azt állapítja meg, hogy a szerző jelentős mértékben rövidítette a már a legkorábbi kritikákban is kifogásolt esszéisztikus betéteket, ugyanígy a több elemzésben középpontba állított fejedelemkép-leírásokat, továbbá a szereplők lelki történéseiről tudósító elbeszélői megjegyzéseket.