Mester Zsolt: Koppantó

„Nem hiszem, hogy írtak volna az utóbbi negyven évben Közép-Európában olyan regényt, amelyben több tárgy szerepelne, mint a Koppantóban” – így vélekedik Panek Zoltán a kötet hátsó borítóján, ahol azt is elárulja, a mű megírására ő vette rá az ötvenedik évében járó kolozsvári ideggyógyászt. A baráti ajánlás a „tárgyakkal teli, de nemcsak ezért »tárgyilagos«” regény elemzőit mintegy felkészítette arra, hogy a művet a francia próza egyik ismert irányzata, az 1950-es években kialakított „új regény” (kissé megkésett) magyar változataként fogadják.

Az ajánlás meghallgatásra talált, bizonyság rá már a kritikák címe is. Akadt, amelyik megszámolta, a regény csupán négy oldalán több mint ötszázharminc tárgyat számlál a leltár, ám ez a „metsző-kegyetlenül sorakoztató” eljárás nagyon is a cselekménybe ágyazódik, a jelentéstulajdonítás szempontjából meghatározó eleme a „noveau roman meztelenül villogó eszközeit bevető stílus-danse-macabre”-nak (Mózes Attila). A történet egy család hanyatlástörténete, „haláltánca”, amit az első személyű elbeszélő mentegetőzése keretez, képtelen beváltani a barátjának tett ígéretét, miszerint élete egy részét, töredékes emlékeivel majd a „leírt szavak, mondatok gúzsába” köti. Nem feltétlenül önnön íráskészségében, tehetségében kételkedik azonban, a kezdetekkor másvalami gátolja: ha megpróbálná újra átélni húsz év, vagyis a nagyjából 1936-tól 1956-ig tartó időszak „boldog és keserves perceit”, csak fájdalmat okozna magának. „Esetleg bajt hozna fejemre, és ezt bizonyára te sem akarod” – szabadkozik, de nem fejti ki, hisz a barátja úgyis tudja, mi lehetne a kárára. Feltehetően nem más, mint annak elbeszélése (feltárása és bizonyítása), hogy a família koldusbotra jutása 1944 után kezdődött, és a szocialista osztályharc legkíméletlenebb éveiben, az ötvenes évek elején ért véget. Hogy a nyílt politikai állásfoglalásoktól mennyire tartózkodnak a szereplők, és mennyire hiányoznak az elbeszélői magyarázatok, értelmezések, az a korábbi történelmi-társadalmi fordulatok futó említésekor lesz nyilvánvalóvá. A második bécsi döntés hírét Mamuka például így fogadja: „Nehéz idők jönnek, gyermekeim”. Ugyanő szenvtelennek tetsző megjegyzésével párhuzamot von két tragikus esemény között: pontosan nyolc évvel ezelőtt bombázták le a kolozsvári házukat, mondja aznap, amikor (1952 júniusában) Somlyó város néptanácsa felszólítja őket, hogy „tekintettel a lakáshiányra”, ürítsék ki s hagyják el az otthonukat, költözzenek szőlőjük présházába.

A tárgyiasság és a tárgyilagosság, vagyis a leírás epikai eleme és az előadásmód érzelmi retorikája szempontjából lényeges a tárgyak „félelmetes pontosságú” leltárba vételének ideje. Erre az elbeszélő orvos apja akkor kényszerül –1946. május 23-án –, mielőtt a Népbíróság felmentő ítéletét követően a „Szociál-Demokrata Párt” lefolytatná ellene a szintén felmentéssel járó fegyelmi eljárást. E hatalmi intézkedések, valamint a regénynyitó szavak ismeretében, miszerint „egy új rendben a réginek még a végnapjaira is gyanús és veszélyes visszaemlékezni”, félrevezető egyszerűsítés azt állítani, hogy „szükségszerű változások közepette” hullik szét a Család, hogy „ami történt, helyesen, szükségszerűen esett”, és hogy több szereplő „tévelyeg az új kor szabadságában” (Mózes Attila). Ezt a korszakot sokkal inkább a „feszült, keserű, zord légkör” uralta – az elbeszélő szerint, de a kritikus (Kántor Lajos) szerint is a „félelem, a meghurcoltatások ideje” ez, „igazságtalanságokban, visszaélésekben, kegyetlenségben” telik.

Előbb a tárgyak lajstromozása – a vetőgéptől és a „béjagzóktól” a kutak favedrein és a gulya kolompjain át a „mozsdótálig” és a szappanig –, majd a kilakoltatást követően annak „végeláthatatlan felsorolása”, hogy mit adtak el vagy adtak oda, esetleg kölcsönbe, mind az előadás nyelvét uraló nominális stílusban történik. Mintha a rideg számbavétel az érzelmek elfojtását szolgálná, a Kovács János fogalmazta „elfogult tárgyiasság” jegyében. A kritikus állítja, a regény szövege mitől sem áll távolabb, mint a tárgyias szenvtelenségtől, a narrátor-hős emlékezése „az érzelmi viszonyulások változásainak gazdag és árnyalt fölvonultatása”. Láng Gusztáv a „tárgyiasult személyesség” fogalmával magyarázza, hogy az elbeszélő – valamint a szereplők – értékítélete „a tárgyak tulajdonságaként, a leírásba simulva jelenik meg”. Amit az elbeszélő egyenes beszédben értéktelen kacatnak mond, arra a Mamuka elbeszélt monológja válaszol: „Ami két tetűnél többet ér”, az mind érték. Pusztításukat mégsem kíséri felháborodás. A nyolcvannyolc éves matróna kisemmizésüket, földönfutóvá válásukat úgy tűri, hogy egy „zokszava sincs”. Otthonából száműzve, a présházba vivő keresztútja előtt még megsimogat a kertben egy dáliabimbót: ez a búcsúja. Jelképi erejű, hogy majd amikor az élettől vesz végső búcsút, a halottas ágya mellett égő gyertya lángját nem a koppantó oltja el. Ez az egyetlen dolog, amit a Család eldobott, a keresésére induló elbeszélő pedig úgy lel rá, hogy az eszköz törpe fejének „szenvedő” az arckifejezése. A szenvedés, az embertelenségek elviselése egyenlő itt az „új rend” elfogadásával, ami kényszerű bár, ám nem hitszerű. Hitükről az elbeszélő Sólem Aléchem figurája, Tóbiás, a tejesember gondolataival vall: „Minden úgy történik, ahogy éppen történnie kell, mert ha valaminek másként kellene történnie, mint ahogyan történt, akkor másként történt volna”. A fatalizmus hite ez, a végzetnek, a sorsnak való kiszolgáltatottságé. Annak belátása és vállalása, hogy jövőnk (és jelenünk) meghatározott, és semmit sem tehetünk ez ellen, akaratunkkal nem befolyásolhatjuk a történéseket. „Hátra-előre egy idő az út” – idéz az apja éjjeliszekrényén talált Peer Gyntből is az ugyancsak orvosi diplomát szerzett emlékező, aki családja hanyatlástörténetébe úgy foglalta bele a maga karriertörténetét, hogy magatartáseszménnyé avatta Ibsentől a „Kerülj kívül!” parancsát.