Oláh János: Közel

A Kilencek költőcsoport egyik meghatározó alakjának első nagyepikai műve, a Közel több száz oldalas tudatregény (fejlődésregény, regényfolyam), a szerző első lírakötete (Fordulópont, 1972) után, 1975-re készült el. Részben kiadói, részben politikai okok miatt csak két, illetve négy év múlva, kettéhasítva (két kötetben) jelenhetett meg. Első része, a teljes művel azonos címmel 1977-ben, a második Visszatérés címmel 1979-ben. A szerző akarata szerinti teljes szöveg, visszaforrasztva egyetlen könyvvé, csupán 2014-ben láthatott napvilágot, jóllehet a magyar próza hetvenes évek közepén végrehajtott poétikai fordulatának idején keletkezett. A regény a magyar epika huszadik század közepén-végén végbement megújulásának abba a hullámába illeszkedik, amelyet Ottlik Géza, Mándy Iván, Szentkuthy Miklós, Mészöly Miklós és a világirodalom újabb inspirációi alapoztak meg. Megjelenése megelőzte a később a kor prózájának legfontosabb újító csoportjaként számon tartott alkotók (Esterházy Pé­ter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Krasznahorkai László és mások) fontosabb műveinek többségét. A költői próza egy gyermek tekintetén keresztül (1944-től) követi nyomon a kisfiú, a család, a magyar vidék, a falu és részben a kisváros történetét az 1956-os forradalom leveréséig. A közvetlen történet részint a lélek belső tereiben, asszociatív módon, részint a külső világban – részletező, pontosító és metaforizáló eszközökkel – végtelenül kitágul, és az érzékelés, az élmény, a világmegértés gazdag panorámáját nyújtja. A társadalomkritikának a kommunizmus gyakorlatát és végrehajtóit élesen bíráló hangjai is ennek a tudati prizmának a fényében szólalnak meg. A könyv két jelentős akcióelemmel: a rendszerrel konfrontáló tartalmi vonásaival és esztétikai újításaival egyszerre támadja meg a pártállam ideológiai és kulturális rendjét. A gyermek látószögéből kibontott, de a felnőtt értékrendjét tükröző ítéletek a magyar falut és részint a vidéki kisvárost radikálisan átalakító, annak hagyományait, értékrendjét, közösségét és egyedi emberi sorsait szétromboló diktatúra tevékenységét (kíméletlen vallásellenesség, padlássöprések, kegyetlenség) ábrázolják leleplező közvetlenséggel. A másik támadási irányt az az esztétikai nóvuma adja, amelyet Oláh részben a magyar népi írói hagyomány (főképp Veres Péter és Sinka István művei révén), részben pedig a nyugat-európai prózairodalom újításai (elsősorban Proust és a francia „új regény”) alapján dolgoz ki, és állít élesen szembe mind a „szocialista realizmus”, mind pedig az avantgárd örökséggel. Oláh esztétikai nyitása éppen olyan fontos, a rendszer kulturális, irodalmi elképzeléseivel szemben ható erő volt, mint regényének a kommunizmust és kreatúráit, őreit, katonáit, rendőreit, hivatalnokrétegét, új „népi” értelmiségét pellengérre állító s romboló vonásaikat felmutató cselekményelemei.

A művet alkotó legfontosabb elv annak a világra nyíló gyermeki tekintetnek – és e tekintet költészetének – az alkotói módszerbe ültetése, amit az író a kisfiút körülvevő, körülötte kavargó események megfigyelőjeként és elemi analizátoraként a regénykoncepció középponti helyére emel. Ez a „szem”, Oláh „bartókiságának” is fókusza e könyvben: maga a teljes érzékelés és kifejezés, telítve az animizmus, a mágia, a mítoszalkotás és a világot elrendezni és megérteni akaró szándék varázslataival. Ebben az összetett, tudati szempontból sokrétegű, a cselekmény linearitása helyett másfajta szerkezeti erőket kínáló szövegkép­­ző térben eseménymozaikok, realista közel- és totálképek, lírai reflexiók és víziók emelkednek fel, kapcsolódnak egymásba, s világítják át egymás jelentéssíkjait. A Közel összesen több mint háromszáz lapján Oláh ezért egyszerre két regényt írt. Az egyik a gyermeki lét eseményeinek lineáris sora, maga a szűkebb epikum, ami a maga időrendje szerint röviden összefoglalható. A másik, a gyermeki tekintet szűrőjén ábrázolt világ viszont, amely a részletezés révén egyszerre irányul kívülre és belülre, jórészt költői szöveg. Ez a gazdagság folytonosan szétfeszíti, megtöri az epikai menetrendet, s a nagyepikai elemek közé a zenei művek szerkezetéhez hasonló tagoló elemeket épít (témák, epizódok, tételek, motívumok). A realista regénytől örökölt lineáris (időbeli) előremenet és térbeli kiteljesedés is látható ugyan a könyvben, hiszen a mű a gyermek eszmélése pillanatától egyre gazdagodó mikro- és makro-helyszíneken tizennégy éves koráig követi nyomon a fiú életútját, ám a regény nem elsősorban az ő sorsának az eseményekhez rendezett vonalát kíséri végig, hanem világérzékelésének történéseit. „Mint­­ha kanyargós sziklaágyba kényszerített, sokszólamú zuhatagot hallgatnánk egyvégtében.”(Kodolányi Gyula) „A Közel végre egy olyan paraszt-, pontosabban szegényregény, amely nem ragad bele a magyar irodalom hagyományaiba.” (Réz Pál) „Olyan stiláris újításokat hoz, amelyek a mai magyar irodalomban ismeretlenek, vagy kuriózumként fordulnak elő csupán.” (Határ Győző) Komplex örökségű, kreatív prózapoétikai újításai, a kisfiú sorsában a magyar vidék letarolását és a tudat manipulálását is felmutató, a kommunista diktatúrát leleplező és feltáró ereje, valamint az 1956 valódi arcát igényes szépprózában elemző képei a regényt együttesen emelik huszadik századi prózairodalmunk számon tartandó alkotásai közé.