Tamkó Sirató Károly: Kozmogrammok

Az 1950-es évek kommunista diktatúráját, valamint az 1956 utáni, a magyar írókat is sújtó retorziókat követően, a '60-as évek közepére fokozatosan enyhült az irodalomra nehezedő nyomás, ami az avantgárd hagyományok lassú újraéledésével, az évtized második felében többekkel együtt Tamkó Sirató Károly rehabilitálását, újrafelfedezését is magával hozta. Gyors egymásutánban kiadták tudományos-fantasztikus regényét, gyermekverseit, műfordításait és válogatott verseskötetét (A Vízöntő-kor hajnalán, 1969). Továbbá fontos tanulmányok íródtak a két világháború közti avantgárdban játszott szerepéről; törekvései, főleg az 1970-es években indult nemzedékeknél – akik „a nyelvfilozófia és a szemiotika felé tájékozódó líra egyik előfutárát” (Aczél Géza) látták benne – számos követőre, elemzőre találtak. Az igazi áttörést mégis előbb gyermekverseivel, majd 1975-ös verseskönyvével, a Kozmogrammokkal érte el. Pályája így tulajdonképpen élete utolsó évtizedére jut(hat)ott csak révbe, ez viszont valamelyest kárpótolhatta annak korábbi balszerencsés alakulásáért. Hiszen bár első, még Ady nyomasztó hatását tükröző verseskötete már alig tizenhat éves korában megjelent (Az Élet tavaszán, 1921), néhány évvel később – köszönhetően az őt az impresszionisztikus verseléstől elmozdító futurizmusnak – már saját lehetőségeire is rátalált. Párizsba ment, ahol az 1930-as évek elején – miközben a szürrealizmus is „végigviharzott rajta” – avantgárd körökben a „költészet, a festészet és a szobrászat fejlődésére egyaránt érvényes”, a „síkba fúlt” verseket onnan kimozdító elvével, a dimenzionizmussal vált ismertté. E csúcsközelből azonban hirtelen betegsége hazavetette, ahol sem az 1930-as évek második felének, sem a második világháború éveinek irodalmi-politikai közege nem kedvezett elképzeléseinek, s még 1945 után is bő két évtizedet kellett várnia művei nyilvános elfogadására és elismerésére. Azaz „hosszú, kanyargós út után” jutott el tehát 1975-re a Kozmogrammokig, egy olyan „maga teremtette költői világ szférájába, melyben már önálló törvények szerint létezik a személyiség megnyilatkozásainak és teoretikus elképzeléseinek szétválaszthatatlan együttese” (Aczél Géza).

„Kezdetben vala: – az ige / és a hidrogén” – így indul a Kozmogrammok bevezető – s egyben címadó –, tizenkilenc részből álló hosszúvers-kompozíciója: a költő „különbejáratú” – kozmikus – teremtésmítosza, mely már felütésével is a technikai civilizáció keretei közé helyezi a világteremtés – a világ újrateremtésének? – aktusát, középpontjában a maga természettudományos világképével. Formai-technikai szempontból a Kozmogrammokban Túri Gábor „két alapvető verstípust” különböztet meg: „a kozmikus kiáltozást” és a „játékos kacsintást”, mely tagolódást szerinte „a természettudományos és személyes, ódai és epigrammatikus fogalompárok jelzik”. A gondosan megkomponált kötet így olyan egységbe szervezi Tamkó Sirató – egy-egy korábbi opusára, például az 1927-es Az ingatlanok és az ember szürrealista mintadarabjára is kitekintő – öregkori líráját, mely rálátást ad annak sokféleségére, sokszínűségére is. Az egyfajta avantgárd harsányság jellemezte versei – minek következtében még meditatív darabjait is némi kiáltvány-szerűség hatja át – tartalmilag-fogalmilag a földtörténeti és a világtörténelmi múlt és jelen között oszcillálnak, melyek az űrkorszakba érkezett ember(iség) teremtő heroizmusát dicsőítik. A költő e pátoszteli elfogódottsága magyarázza azután ábrázolásmódjának helyenkénti egysíkúságát is. Ami viszont semmivel sem csökkenti sokszor meghökkentő képeinek eredetiségét, s mit sem von le a maga korában újszerű látásmódjának értékeiből, és nem kisebbíti költői világának tágasságát sem. Különösen, hogy helyenkénti banalitásait is azonnal semlegesítik például aforisztikus Egysorosainak olyan váratlan-szokatlan meglátásai, képi telitalálatai, mint például „A jegenyesoron skálázik a gravitáció: Ősz”, Kétsorosai közül pedig a „Nincs olyan kerítés / amelyen kívül ne” hiányos mondatszerkezete. S ezeken kívül is se szeri, se száma a kötet emlékezetes darabjainak, mint például – még a Kozmogrammok-ciklusból – a világűr végtelenségét a magyar főváros vagy éppen a Duna-part lokalitásával egybekötő A Bolyai utca, illetve a Pillanat, még ugyaninnen az evolúció földtörténeti himnuszának beillő Ordítozás a Holocénből vagy a Didergés a Naprendszerben kozmikus helyzetképe és az Ütközések groteszkje. Itt kell megemlíteni a kötetzáró Tengerecki-sorozat harminchárom éven átívelő három gyermekdal-változatát is, mely a kötetet nyitó Kozmogrammokkal mintegy keretbe foglalja Tamkó Sirató költői világát. Ugyanígy a Kozmogrammok kiemelkedő teljesítményei közé tartozik a Visszapillantás világtörténeti távlatokba helyezett én-története is, az „utágazások tétováiban” botorkáló lírai alany önelemzését adó Betegágyon, és a magyar avantgárd egyik csúcsának tekinthető Egy spanyol tangó emlékiratai nagyverse vagy a dadával vegyített s futurisztikus képekkel továbblendített expresszív emberiségvíziója, A Staphilococcus.

Tamkó Sirató nagy távlatokat hordozó életműve, körülményei szerencsésebb alakulása esetén lírája további lehetséges kiteljesedése felé is mutathatott volna. Ám így is teljes mértékben igaz rá Lengyel Balázs summája: „Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. [...] mintha a világűr makrokozmoszából nézne le a mikrokozmoszunkra. ...már-már gyermeki hittel mintegy az egész költészetét felteszi arra, hogy az emberi lét, az emberi tenyészet fejlődését [...] űrperspektívába helyezze... Hogy ez olykor sci-fi-ízű, vagy talán túlságosan egysíkú? – mégsem az, hiszen jó költő mondja.”