Kántor Péter: Köztünk maradjon

Kántor Péter már a hetvenes években is publikált, voltak kisebb-nagyon kritikai sikerei, díjai, ám csak a Köztünk maradjon hozta el azt széles körű szakmai elismerést, amire már legalább egy évtizeddel korábban rászolgált. Ekkor vált világossá, hogy a banalitások megverselése, a váteszi szereplehetőségek lerázása, a természetesnek ható nyelv, a hosszúversek, az érzékenység és az empátia együtt olyan versnyelvet eredményez, aminek esélye lehet a játékos, maszkos, idézetekkel teli posztmodern költészetek utáni űr kitöltésére. A kötettel Kántor versvilága szintet is lépett, és ebben egy új téma, az anya halála, vagyis a gyászversek kapták a legnagyobb szerepet. Borzongató, de valamiképpen az anya elvesztése is banális, hiszen szinte mindenkivel megtörténő esemény, a súlya mégis óriási, nem egyszer traumatikus. Kántort a búcsúzás részletei érdeklik, az új szituáció, az árvaság megélése, és az ezzel kapcsolatos praktikus feladatok. Nem emeli az anya figuráját angyali magasságokba, kerülni igyekszik a pátoszt, de az érzelmek gyermeki kitárulkozása, a szeretet kicsit ügyetlen, gyermekien tiszta és őszinte áradása megrendítő. Érdemes ennek poétikai eszközeit a személyes hangú, feltárulkozó Levél anyámnak sorain megfigyelni. A megrendültséget a kimért, józan hang, illetve a gyakorlati tennivalók felsorolása ellenpontozza. Mintha nem lenne idő a gyászra, mert a temetést kell intézni, a lakással, a virágokkal, a ruhákkal, a könyvekkel kezdeni kell valamit – vagy mintha épp ez lenne maga a gyász: kiválogatni, kidobni, ami nem kell, és közben nosztalgiázni, emlékezni, elsiratni. A lakást ki kell üríteni, el kell adni, és ezt az elhúzódó folyamatot a rideg-hideg igék egész sora jeleníti meg: „levittem”, „kidobáltam”, „ezektől mind megszabadultam”, „árulom a lakást”, „elviszik”, „ki kell ürítenem”, „felszámolnom”. Közben viszont „második temetésről”, „végleges búcsúról” is olvashatunk, és ezt épp a tárgyak eladására, kidobására, elajándékozására kell értenünk: „jön majd egy vevő, / és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi / nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is, / amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben […] meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent, / és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is, / azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más”.

E kötet varázsa, hogy a hideg fejjel gondolkodó felnőtt férfi képes elérzékenyülni és meghatódni, fiúként megélt érzelmeit megszólaltatni. Egyenesen, érthetően, nem metaforák mögé bújva beszél a fájdalmáról, a zavaráról és a vágyairól, képes láthatóvá tenni az először csak néma, aztán valóságosan is kicsorduló könnyeket. Az egész költészetére jellemző prózaszerű dikció itt is gondosan megmunkált, csendes dallamokat rajzol, és az egész verset egyetlen hosszú, nyolcvan soron végigkígyózó mondattá formálja, ami, mint az iménti idézetben is láthattuk, mégis nagyon közel áll a hétköznapi, természetes nyelvhez.

Az utolsó ciklusból a Mintha egy kendő lobogna című versben egészen különleges történik: az „elhajózás” metaforáját használva nevezi meg a szöveg az anya halálának pillanatát. Megint ugyanaz a visszafogott, pontos hang, ugyanazok a közvetlen, manírtól mentes mondatok, mint a levél-versben, ugyanaz a megrendülés és ugyanaz az elfogadás, mint ott. Szép, hogy az átlépést a kórházi szobába a fehér lepedővel leterített ágy jelzi, felkavaró, ahogy látjuk a halál előtti napokban az anyát, aki valamit, búcsúzóul még nagyon szeretne mondani, de a torkában lévő csövektől már érthetetlen a beszéde. Még élesebb, amikor a vers tudatja, másnap viszont már semmit nem akar mondani: elbúcsúzott, úgy hiszi, megértették. A nyelv tehát előbb halkul el, mint a szívverés.

A kötetben minden a halál felől nézve válik fontossá: még az élet tanulása is a halál tanulását jelenti. Megrázó a tatárszentgyörgyi áldozatok emlékére írt vers, méltó, ahogy egykor élt barátok, Fodor Géza és Kormos István megjelennek a kötetben, elgondolkodtatók a gyötrelmes emlékforgácsok. A Kosztolányi-féle Halotti beszéd hangulatát idézi, és ahogy a nagy előd, Kántor is az egyedit, egyszerit, a megismételhetetlent, a másban nem megtalálhatót keresi.