Illés Endre: Krétarajzok

A Krétarajzok első kiadása 1957-ben jelent meg ugyancsak a Magvetőnél. Azonos címmel, de lényegesen eltérő tartalommal láttak napvilágot ezek a kötetek. Nemcsak bővítés történt a második kiadásban – számos portréval, köztük Illyésével –, de jó pár írás kimaradt az előzőből. Mindenesetre e kötetek tartalmának legnagyobb része az ’56 utáni másfél évtized legolvasmányosabb, egyszersmind magas szakmai színvonalú magyar irodalmi arcképcsarnoka.

Szigorú válogatás eredménye mindkét kötet Illés Endre kritikusi, esszéírói munkásságából, melynek legfőbb értékei a gazdag tartalom, a kifinomult beszédmód, a színesség és a személyesség. (Ez utóbbiról az orvos Illés József Attila Elégiájáról töprengve ekként ír: „igazi szépségének a vallomást érzem. Hogy a világ nehéz nyomdokait követve a történetet, a részleteket, a kellékeket, a képeket át kell járnia a személyességnek. Hogy nem maradhatunk kívül. Hogy az emberi testet nem lehet boncolóasztalon csak boncolókéssel megközelíteni. Hogy nem elég belevágni, kiemelni valamit, felmutatni – oda is kell tartozni.”) A személyesség kiterjed saját értékvilágára és ennek plasztikus írói megragadására, továbbá – amennyire ez életrajzilag lehetséges – az adott íróval való kapcsolatára is. Erénye még e rajzoknak a mindvégig udvarias és üdítő közérthetőség, amely vissza-visszatérően művészi esszéírást is jelent. Illés Endre személyének, alakjának ismertsége az időben visszafelé is érvényes: számos, a legnagyobbak közé tartozó író és szerkesztő (Karinthytól Móriczig, Babitstól Illyésig, Osváttól Schöpflinig, Hunyady Sándortól Tamási Áronig) tekintette őt kartársának vagy barátjának, hiszen huszonéves korától maga is benne lélegzett a nagy idők szellemi forgatagában: novella- és újságírói, lapszerkesztői, kritikusi, színházi és műfordítói világában. Ez a mindennapi életközelség szintén növeli az íróportrék erejét, súlyát és hitelességét. „Krétarajz”-sorozata időben a harmincas évek közepétől az ötvenes évek közepéig (némelykor még tovább) terjed. Számos megbecsült és kedves írójával többször foglalkozott, többször írt róluk, több oldalról közelítve személyiségükhöz és életművükhöz (ezeket az azonos személyről szóló írásait a kötetekben egy főcím alá vette). A második kiadásban végül harminckét rajzát, íróportréját adja közre. Ezek a rajzok, portrék a szerző szabad szempontjai szerint alakultak-formálódtak, színeződtek: nem a szokványos, bevett (irodalomtörténeti vagy -esztétikai) szempontok szerint vizsgál egy-egy életművet, hanem kiemeli az őt leginkább megragadó jelenségeket.

Kosztolányiról szólván például a tanulmányíró érdekli elsősorban. Nem a költő vagy a regényíró: „tanulmányaiban szeretném megtalálni őt” – írja. Nem merül el műelemzésekben. Amint ugyanitt írja: a „részletes verselemzés számomra úgy eltorzítja a verset, mint a háromszázszoros nagyítás a hajszálat”. Illyés Gyula műveiben leginkább a nyelv nyűgözi le. S nem a költőt, hanem a prózaírót elemzi, hozza közel. „Izgalmassága: szikárság, gyorsan forgó izületek, valószínűtlen tömörség, a túltelített oldatok kristályt alkotó képessége.” Művészi szintű Illés Endre metaforikus beszédmódja, s nemcsak ebben a tömör mondatban, hanem jószerével mindvégig a kötetekben. (Hatásosan és vonzóan váltogatva ezeket a művészi megnyilvánulásokat az anekdotázó, kedélyes és szellemes hétköznapi jelenségekkel, beszámolókkal egy-egy hősével kapcsolatban.) József Attila óriási szellemi és művészi birodalmát a költő és a prózaíró szótára, a szavai felől közelíti meg, és ad róla színes és mély tartalmú képet. Karinthy Frigyes különlegességét abban ragadja meg, hogy az ő „igazi műfaja az ötlet volt. A rögtöni, lobogás, ragyogás.” Molnár Ferenc egyenetlen életművét két példán szemlélteti: A Pál utcai fiúk öröklétre ítéltetett, viszont a kritika által túlzóan megemelt Liliom valójában gyatra munka. A Móriczot megidéző rajza ötvenoldalas, remek nagyesszé. Telis-tele személyes emlékekkel, szeretettel, megbecsüléssel és igazságkereséssel. Nem a nagy regényeit forgatja újra, hanem a Gyalogolni jó című kötetének utazásait idézi fel, illetve a hiányosan megjelentetett levelezésében merül el. A Krétarajzok esszéírói csúcsteljesítménye alighanem a Babits Mihályt idéző, személyes emlékekre épülő képsorozat. A jellem, a karakter, tehát az ember érdekli elsősorban. „Közeledett, figyelt, egyeseket szeretett és kitüntetett, de nagyon sokat hallgatott. Mohón és szeretettel vette át kéziratunkat, de nem adott ötleteket, nem tanított és nem súgott.” Mit hagyott rá Babits? Ezt mondja el szép, csöndes, kristályos szavakkal. Talán ez az egyetlen hagyományos értelemben teljes portré a szóban forgó kötetekben. Elemzi az életművet is. Versek és novellák, a Hatholdas rózsakert bemutatása, végül az utolsó könyv: Írók két háború közt. S itt: Babits, a kritikus. „Olvasmányaiban ő testvérlelket keres. Társakat a versben, gondolatban, mértékben, fegyelemben, tudásban, szenvedélyben.” Megrendítően szép ennek a folytatásokban bővülő krétarajznak a záró része, az esztergomi, az Előhegyi pillanatok.

Határozott szakmai véleményt fogalmaz meg a Németh László Galileijéről írott tömör elemzése: „ez a fullasztó, torkot-szívet összeszorító remeklés győzhetett meg mindenkit: Németh László életművében drámái a legmagasabb csúcsok. Ő azután igazi drámát ír, s nem történést.” Illés Endre számos itteni írása fölfedező értékű, legalábbis új színeket és szempontokat hozó esszé. Például a csaknem teljesen elfeledett Lovik Károlyról éppúgy, mint a „nagyúr” Bánffy Miklósról vagy a háttérben működő, szintén kevéssé ismert Révész Béláról. Vallomásos nyíltsággal idézi föl Bartók Béla amerikai életét, levelezését, s hasonló beleéléssel örökíti meg Osvát Ernő drámaian leckéztető alakját.