Horváth István: Magyarózdi toronyalja

Monográfusa, Cseke Péter három nagyobb szakaszra osztotta Horváth István munkásságát. Az elsőt, a pályakezdő éveket (1941–1947) az erőteljes indulás és a beérkezés idejének nevezte. A másodikat az irányvesztettség, a művészi kudarcok periódusának (1948–1964), a költői és az írói pálya derékba törésének, amikor az alkatától idegen irodalompolitikai követelményekhez alkalmazkodott. Majd a harmadikat a kiútkeresést követő visszatekintés és számvetés szakaszának (1965–1977), az önmagára találás és a szintézisteremtés termékeny éveinek. Az „írói falurajz”, ahogy a kötet alcíme jelöli, eszerint az önmagára találás terméke, „az életmű fókuszpontja”. Habár a szerző utolsó esztendeiben, hosszú gyűjtőmunka végén született, a gyermek- és ifjúkorában megélt, emlékezetében elraktározott élményekre, a paraszti élet jelenségeinek, szokásainak megfigyelésére alapozódott. A mű ekképpen a második bécsi döntést követően 1940 őszén dél-erdélyi szülőfalujából az észak-erdélyi Kolozsvárra költözött költő kései adósságtörlesztése. És jóvátétel egyúttal: azoknak a falubelieknek a megnyerése, akik az ötvenes évek elején még azzal is meggyanúsították, hogy ő „csinálta” a kuláklistát. Az ózdiak „annyit kesergették ezt a Pistát, annyit kellett hogy nyeljen, hallgasson! De ő minden szidalmat a háta mögé tett” – emlékezett egy helybeli asszony.

A magyar szociográfia erdélyi műhelyeit bemutatva ugyancsak Cseke Péter a két világháború közötti munkák közül Balázs Ferenc A rög alatt (1936), Bözödi György Székely bánja (1939), valamint Tamási Áron Szülőföldem (1926)című munkáival rokonítja Magyarózd társadalomrajzát; a kortársak közül pedig a műfaj alakváltozatait újjáteremtő Sütő András naplójegyzetei (Anyám könnyű álmot ígér) és Beke György tizenkét kötetesre tervezett „erdélyi barangoló” könyvei mellé állítja. A szép számú méltatók legtekintélyesebbje, Szabó T. Attila, miután sajnálta, hogy Horváth István sok esetben inkább szakkutatóként, semmint a személyességét vállaló íróként viszonyult a témához, elismerte, hogy a mű „a tudomány magasabb követelményeinek szintjéről nézve is rendkívül értékes anyagot szolgáltat a népélet kutatójának”. Értheti ezt a közölt népmesékre, népdalokra, balladákra, ősrégi keservesekre és átkozódókra, katonadalokra vagy kicsúfolókra. De igaz ez a nyitó fejezetekre is, amelyek régészek, történészek tanulmányaira támaszkodva ismertetik a környék őskori településnyomait, az ásatások során vagy véletlenül előkerült leleteket, különböző tárgyakat, illetve végighaladnak a falu írott okmányokban rögzített történelmén. Nevezetes személyiségeket említenek, mint a szomszéd faluban, Bükkösön született Kemény János erdélyi fejedelmet.

A művet több kritikus rendhagyónak tartotta, ami indokolható, hisz a hagyományos szociográfia dokumentarista elemeire, a statisztikai adatokra, a felmérésekre egyáltalán nem épít. Igazi sajátossága azonban az 1960-as években újra lábra kapó szociografikus írásokkal, a Magyarország felfedezése sorozat darabjaival összevetve tűnik ki. Akár a legjelesebbek egyikével, Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című könyvével, amely a falun zajló történelmi változásokról nyújtott képet. Horváth István nem a fejlődés krónikása. A változásokat a vagyoni gyarapodás, esetleges jólét helyett szinte csak azzal méri, megmaradtak-e bizonyos paraszti szokások, élnek-e a régi, talán a pogány kort idéző hiedelmek, babonák, kihaltak-e a szólásmondások, kiéneklik-e örömüket, bánatukat a falujabeliek. Alapállása az ideológiáktól magát nehezen függetlenítő társadalomtudósé helyett a tárgyilagosságra törekvő néprajzosé, aki igen ritkán tesz megjegyzéseket, ítélkezni pedig egyáltalán nem ítélkezik. Még csak mosolyogni sem mosolyog azon például, hogy mennyi tilalom kapcsolódott az újholdhoz. Hogy olyankor nem volt tanácsos búzát vetni, sőt a kotló ültetése sem volt ajánlatos. A szerelmi jóslást szintén komolyan adja elő: ha András napját bőtöléssel töltötte a lány, és este férfigatyát tett a párnája alá, akkor éjjel azt látta álmában, aki később a férje lett. A sokféle gyógymódról már-már egyetértően beszél, tudja, ha legtöbbje a szegénység szükségéből fakadt is, évszázados megfigyelés és tapasztalás szülötte. Ózdon az a mondás járta: „türemfűve, jajlevélle” a legjobb gyógyítani, azaz tűrni muszáj, jajgatni meg lehet.

A jajszavak helyett a gyermek-, leány- és legényjátékok leírásába feledkezik bele a szerző, ismertetve elkészítésük módját is. Ismerteti – a később külön fejezetben értelmezett – tájszavakat használva a négyes rikás, mácás, hegyesporcsuj szabályait, a szintén furcsa nevű buduhálajárásét. Idéz táncszavakat: „Ide nézz a figurára, ne az anyád csizmájára”; halottsiratókat: „Jaj, ne vigyék a kert felé. Nehogy megakadjan belé. Megakadjan a támaszba, S visszajüjjen a nyakamra”. A halállal kapcsolatos a mondás is: „Má a hatvanat bétőtettem, jühet a szembat”, ami a falu egykor volt szokására utal, a szentbotozásra, vagy ottani néven szembatra: a hatvan évét betöltött embert agyonütötték egy bottal. Hogy nomádkori pogány, egyébként az eszkimóknál is ismert szokást követtek-e, a szerző sem tudja. A legkülönösebb szokás azonban a toronyhoz kötődött. Az óesztendőt búcsúztató éjféli harangszó után legények, fiatalemberek gyűltek fel a toronyba, egyházi és világ énekeket énekelve, hogy aztán háromszor boldog új évet kiáltsanak a falu lakóinak, tőlük pedig a „viszont” kívánsága zúgjon vissza. Csoóri Sándor híres esszéje, a Szántottam gyöpöt „hazugságnak” tartotta a „Lányok ülnek a toronyban / Arany koszorúban” kezdetű népdal „alaphelyzetét”. Pedig ha a toronyban legények ültek Magyarózdon, akkor a lányok is ülhettek másfelé. A szülőfalunak ez a valahai szertartása a maga egyedül valóságában mutatja Horváth István falurajzának érték- és létszemléletét: annak az együvé tartozásnak, közös reménynek a kifejezője, amelyik gazdaggá, színessé tudta tenni, sőt, sokszor a derű toronymagasába volt képes emelni a még oly nyomorult paraszti életet is.