Garaczi László: metaXa

Garaczi László harmadik regénye nem nélkülözi a Lemur-sorozatból ismert, a Pompásan buszozunkot (1998) is jellemző formai virtuozitást: egyetlen lezáratlan mondatban meséli el a zenész főhős kapcsolatát két nővel, a szerelem végét Gigivel és a románc kibontakozását Marinával. Az olyan történések hatására, mint zenekarának széthullása vagy Gigi elvetélése a főhős végül az öngyilkosság mellett dönt: gyerekkori barátjával, Zsolttal leugranak az Erzsébet-hídról, de ő a partra sodoródik. Ezt követően kerül a Balaton-felvidéki elmegyógyintézetbe, amely a történet végét és az elbeszélés kezdetét jelenti – ott idézi fel az odáig vezető utat.

A szöveg tehát terápiás írásként határozza meg magát fikcionálisan, ez pedig indokolja a központozás elmaradását, a kis kezdőbetűvel írt tulajdonneveket és az asszociatív kapcsolatokat. Az egy lélegzettel végigmondott, mégis töredezett történet így egyszerre tesz tanúságot a főszereplő idegi kimerüléséről és gyógyulásáról, ahogyan számba veszi, miért volt hűséges régi szerelméhez, hogyan alakult barátsága Zsolttal, akinek nővérébe már gyerekkorában beleszeretett stb. A Hirsch doktornő által javasolt módszer, az események felidézése azonban kezdettől tematizált probléma a metaXában. Az elbeszélő ugyanis látványosan nem tud mit kezdeni az emlékekkel: „hogy talán jóslásra valók az emlékek, mint a kávézacc, a dermedt ólom, csontocskák, a felhők és madárrajok, arra gondolok, hogy az emlékek a képzelet művei, hogy hirsch doktornő valóságát a képzelet ruházza fel a valóság színeivel, a képzelet öltözteti fel a valóságot, képzelet nélkül a valóság meztelen és átlátszó”. Ebben a passzusban nemcsak a valóság kérdése kerül előtérbe, amely amúgy is nagyban ki van szolgáltatva a főszereplő érzékelésének (aki ráadásul kényszeresen méri be a maga körül hallott hangok magasságát és hangnemeit), de furcsa módon az emlékekből a jövőre akar következtetni, holott szövege a múltról szól. Egyúttal az emlékezés valóságosságát ellentételezi azzal a szöveg, hogy a narrátor képes valamennyi olyan beszélgetést felidézni, amely körülötte folyt. Ez a megosztott figyelem pedig azzal is jár, hogy az elbeszélésben nem pontosan azonosíthatók be sem a helyzetek, sem az, hogy érintetlen marad-e a rekonstrukció az elbeszélői tudat hézagpótlásaitól: „attól fogva ő nem szólt hozzá, jó, elismeri, a keze és a szeme szép, kedves, helyes fiú, de mit csináljon, undorodik”.

Ahogy az emlékezet és az elbeszélés nehézségei is mutatják, a metaXa metaregény. Először is metafikciós értelemben: a főhősnek a szövegben megírt identitása az egyetlen meghatározó jellemzője, viszont sem arc, sem név nem társítható hozzá. Például egy útlevél-ellenőrzéskor a főhős megpróbál hasonlítani a fényképére, és bár felveszi a Félix nevet a kéziratban, idegeneknek mindig máshogyan mutatkozik be – ahogy Zsolt tette gyerekkorában. Ez megmagyarázza, hogy a nagyon konkrét tárgyleírásokkal szemben a névmási rámutatások miért maradnak üresek, sokszor miért nem lehet nemcsak azt tudni, hogy ki beszél, de azt sem, hogy kiről. Ezért válik különösen fontossá, mint azt Hegyi Gábor hangsúlyozza, hogy ha valakik beszélgetnek is a regényben, az már mindig beágyazott az egyetlen (de megkettőzött, átalakuló?) elbeszélőnek a szólamába, így a felek azonosíthatatlansága kapcsolatba hozható az ő kilétének bizonytalanságával. Másodszor, a ’meta’ metaforikust is jelent, vagyis a szöveg a képzettársítások által akar megmutatni olyan összefüggéseket, amelyekről nem tud nyíltan beszélni. Harmadszor, a metafora mint átvitel vonatkozhat a viszonyok mozgásban létére. Az elbeszélő saját magáról E/1-ben, 2-ben és 3-ban is beszél Hirsch doktornő javaslatára, ezzel az én-t az ő-vel azonosítja, és akkor jelenik meg újra az én, amikor egy nem-én te-vel (baráttal vagy barátnővel) kerül kapcsolatba; ezeken a helyeken válik ténylegesen én-elbeszéléssé, vallomásossá a regény. Negyedszer, a meta szó eredeti görög értelmében is szerepet kap: az elmegyógyintézeti állapot köztes lét, ahol egyszerre kényszerül szembesülni a főhős a múlttal és terveket szőni a jövőre. Ugyanakkor ezt az életműre vonatkoztatva, a metaXa a Lemur-sorozat megjelent darabjai között prózapoétikailag és kiadási szempontból is köztesként jelenik meg.

A cím a fentiek alapján többféleképpen értelmezhető: a benne szereplő X lehet egy teljesen fikciós személyiség, amelyhez az elbeszélő kitalál egy történetet; jelentheti azt, hogy Félix egész X-szé válik a megírás végére; jelölhet egy pontot, ahová az elbeszélés el akar jutni – akár a történetben, akár magát a gyógyulást értve ez alatt; vagy, ahogy Ladányi István írja, az X lehet a párhuzamosok vizuálisan megjelenített metszéspontja is, ami után nem lehet tudni, hogy irányt váltanak vagy továbbhaladnak, és soha többé nem találkoznak. Ez utóbbi értelmezést alátámasztja a négy fejezet névmási szerkezete (én, te, ő, x), amelyben nem jelenik meg a többes szám, tehát a találkozásoknak nincs távlata, nem tartanak hosszan a kapcsolatok, nem jön létre a mi vagy a ti. Legfeljebb összeolvadásról, átlényegülésről vagy (be)helyettesítésről lehet szó egyéni szinten akkor is, amikor a végén kiderül, hogy a történet elbeszélője Zsolt volt. Lehetséges, hogy Zsolt megírja egy harmadik személyen keresztül a történetét úgy, mint azt Hirsch doktornő javasolta, vagy elgondolkodik azon, mi történne, ha nem ő éli túl, hanem a barátja; esetleg éppen Félix jut el a terápia végére egy harmadik személyig, Zsoltig (ennyiben teljesen megőrül), vagy Zsolt a Félix-intermezzón keresztül saját magához. Innen olvasva a metaXában nem egy megteremtett identitásról van szó, hanem másnak látszásról, belehelyezkedésről, az elmegyógyintézet mint a megírás helyszíne talán ezért is indokolt lehet. Mivel Gigi és Marina is felveszik egymás szokásait, mint azt Kiss László észreveszi, ezért a meta matematikába fordul: a négy szereplőből kettő lesz, hogy azt hatványozni kezdje a szöveg, újabb két egyenes metszetét, ikszelését kivitelezve ezzel.