Marosi Gyula: Motívumnak jó lesz

Tíz évvel első elbeszélésének megjelenése után látott napvilágot Marosi Gyula két kisregényt tartalmazó kötete. Mindkét írás a művészsorsot állítja középpontba, de mégsem nevezhetők egyértelműen művészregénynek, ugyanis a legfőbb kérdések az életformára, önmagunk megteremtésére irányulnak.

A pikulás ifjú a szerző pályakezdő elbeszéléseinek sűrített és művészileg is termékeny összegzése. Főhőse egy huszonkét éves érettségizett fiatal, aki szüleinek kisszerű élete elől a fővárosba menekül, ám helyét segédmunkásként és titkos költőként sem találja meg. Váratlanul felkérik, hogy esténként vállaljon modellszerepet egy szobrászművésznél, aki a pikulás ifjút kívánja megmintázni. A művész Tar-Koczónak és modelljének beszélgetéseiből, vitáiból nemcsak a két személyiség különbözősége mutatkozik meg, de a fiatalember egyéniségének formálódását is megismerhetjük. A szobrász különleges ember. Marosi a szatirikus ábrázolás tipikus eszközével él, amikor egy hatalmas étvágyú és termetű, ápolatlan külsejű emberrel szembesíti az ifjút. A beszélgetéseket mindig a szobrász kezdeményezi: a természet törvényeiről, az alkotás szükségességéről, a hazáról, a hitről, a jelen életviszonyokról. A fiú a maga eszményeit fogalmazza meg: a követendő életideált, az eszményi magatartást. A szobrász viszont azt mutatja meg, hogy ezek az eszmények nem valósulnak meg, s ezért nincs értelmük. Akár cinikus figurának mutatkozhatna, de művészi etikája leleplezi énjének rejtett értékeit. Munkájában semmi kompromisszumot nem fogad el: addig dolgozik, amíg a szobor valódi műalkotássá nem válik. Gondolatrendszerét nemcsak különc helyzete alakította, hanem a történelem is. Történetfilozófiája etikai nézetein alapul, mintha Epikurosz mai tanítványa élne a műteremben, aki a társadalmi létezésben a szenvedélynélküliséget, a lelki nyugalom állapotát tekinti eszményinek. Eszerint a társadalomban a jó és az észszerű fogalma individualista módon érvényesül, s így nem a közösség, hanem az egyén dönti el, hogy mi a jó. Sorozatosnak érzett kudarcaiban az ifjú nekiront a csaknem kész szobornak, hogy szétverje, ám a döntő pillanatban képtelen lesz rá: „Úgy álltam ott magammal szemben, ahogy mindig állnom kellene, és éreztem, teljesen mindegy, hogy egy mocskos gazember gyúrt így össze.” A „modell” tehát nem cselekszik, az ifjú viszont rádöbben a műalkotás szinte földöntúli erejére, az abból sugárzó etikai tartásra. Az ifjúnak azonban fel kell ismernie, hogy az élet nemcsak a fenségesnek, hanem az alantasnak is tág teret enged és a látszat sokszor elfedi a valót. Rádöbben: hiába szállt szembe a szobrásszal annak könnyelmű házvezetőnőjét védve. A szobrász nem volt vétkes, a lány pedig nem méltó az együttérzésre. Az ifjú elveszíti azt a szép hitét, hogy az eszmények sérthetetlenek, katarzist és feloldást csak zokogása hoz számára.

A hetvenes évek fiatal írói – az előttük járó nemzedékek tapasztalatára építve – többféle poétikai eszköz lehetőségeit próbálva indultak el a pályán. Marosi is a kísérletező, új utakat keresők közé tartozott. Fokozatosan szakított a hagyományosabb tér- és időkezeléssel, a mű egyértelmű lezárásával, hiszen az általa felvetett kérdések nyitottak maradtak. A kortárs filmek újításaiból is sokat átvett, kihagyásos építkezésével, motívumok kiemelésével, vagy akár több műfaj, műnem egymáshoz illesztésével. A kötetcímadó kisregény – Motívumnak jó lesz – hőse az Írókámnak becézett-csúfolt, beérkezés küszöbén álló szerző, akit felkérnek, hogy az általa tisztelt Nagyöreg egyik regényéből készítsen forgatókönyvet. Mivel egzisztenciális helyzete bizonytalan, s maga a feladat is kedvére való, a felkérést el kell fogadnia, hisz csekély jövedelme miatt felesége és anyósa is lenézi őt. Mégis rendre ki kell ábrándulnia a filmes világból: a rendezőt nem a forgatókönyv szellemisége érdekli, hanem hogy megfeleljen a társadalmi-politikai konvencióknak. S bár „Írókám” nem akar kompromisszumot kötni, nem akarja a regény hősét megváltoztatni, mégis a rendező elképzelése szerint készül el a film. Megalkuvása nem pusztán a három szereplő küzdelmének eredménye lesz; Marosi a szatirikus-ironikus ábrázolás eszközével érzékelteti a társadalom tehetetlenségét, a hazugságokra, látszatra épülő világot. A főszereplő álmában megjelenő „Nagyöreg” – aki azt kérte tőle, hogy őrködjön műve tisztaságán – megköszöni „a mai világhoz közelítő megoldást”. A főszereplő nézőpontjának megváltozása szempontjából legfontosabbak az asszisztenssel folytatott viták. Bár Írókám hajlik arra, hogy pénzért megbízói kívánsága szerint végezze el a munkát, sokáig nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő is megalkuvó. Kettejük vitáiban ő az etikus magatartás elvi magaslatáról ítélkezik, azonban az asszisztensnek van igaza, amikor szemébe vágja, hogy egyikük sem különb ember. Az asszisztens részegen elmondott jellemzése Írókám lehetséges jövőjére utal: „Te lelkiismeretesen és etikusan leszel rohadt…” A kisregény epilógusának idejére a főhős átlátja szinte tudathasadásos állapotát: megszünteti az ellenállást, a tiltakozást a gyakorlat ellen. A zárlat nem egy befejezett utat láttat, hanem a deformáló hatások felismerését is egy olyan pillanatban, amelyikben még nem semmisültek meg teljesen a személyiség pozitív tulajdonságai.

Alkotásaiban Marosi mindegyre felteszi a kérdést: miképpen kellene élni? Nem eleve elutasító a kompromisszumokat illetően, de ráirányítja a figyelmet a szükségtelen és a helyes cselekvés különbségére: művészete a szükségtelen alkalmazkodás, a tartalmatlanná silányult élet ellen lázad.