Hubay Miklós: Napló nélkülem

Hubay Miklós nemcsak kiváló drámaíró, de jelentős esszéista is volt: utóbbi műfajban szívesen reflektált a dráma lehetőségeire és feladataira, másrészt azokat a gondolatokat, ötleteket is hasznosította, amelyeket színpadi műveibe végül nem sikerült beépítenie. Első esszékötete 1965-ben jelent meg A megváltó mutatvány. Írások a magyar dráma ügyében címmel, ezt követte Az Úton és itthon (1970), az Aranykor (1972), majd a Napló nélkülem. Ez utóbbi kötet egy több mint húsz év alatt felgyülemlett jegyzetanyagból készített válogatás, „személytelen napló,” vagy Hubay szavaival élve „fából vaskarika”, olyan kísérlet, amelyben drámáihoz hasonlóan most a napló műfajának határait igyekezett a végsőkig feszíteni, tesztelni a forma tűrőképességét. A kötetben aforizmák, írói portrék, emlékek, lírai monológok, esszétöredékek követik egymást, terjedelmük néhány sortól több oldalig terjed. Mégsem ötletszerűen lejegyzett sorokról van szó, hanem egy tudatosan megszerkesztett élmény- és gondolatmozaikról, amelyből élesen kirajzolódik a szerző portréja is. (Tóth Éva) Az álnapló darabjai nem feltétlenül időrendi sorrendben követik tehát egymást, a dátumozás sokszor el is marad, ráadásul a napló műfajától idegen módon minden bejegyzésnek külön címe van, s maga a könyv is nyolc ciklusra és egy utószóra oszlik. Évtizedekkel korábbi emlékek (köztük Hubay elbocsátásának története a Nemzeti Színházból és a Színművészeti Főiskoláról 1957-ben), indiai utazásához fűzött töprengések, olvasmány- és színházi élmények (a Vígszínház firenzei vendégjátéka a Három nővérrel, Mezey Mária kicenzúrázott szavai Latinovits Zoltánról, belső vita Lukács György és Király István gondolataival) váltakoznak Ady Endre, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor sorsáról szóló lírai-filozofikus elmélkedésekkel.

A kötet kiemelkedő ciklusa a Tragédia margójára, amelyben Hubay Madách Imre klasszikus műve egyes jeleneteinek és szereplőinek új szempontú elemzését vagy inkább kontemplációját adja. A drámaíró szemével nézi a darabot: például szerinte a Tragédia egy „Lear-király nyitással” indul, ahogy a harmadik lány, Cordélia nem akar bekapcsolódni nővérei hajbókolásába, ugyanúgy lép színre a hódoló fő angyalok után Lucifer. A Prága–Párizs–Prága színsort pedig a drámai szerkesztés valóságos csodájának tartja, mivel ez nemcsak „álom az álomban”, hanem „színpad a színpadon” is: „Nemcsak az eszmék felelnek itt egymásra – hanem különös áttétellel a cselekmény egyes mozzanatai is. Ami Keplernél a lugas mélyén vagy a lélek mélyén történik, azt a párizsi szín nyilvánvalóvá teszi, s külön emelvényen – a vérpadon eljátszatja.” Saját drámaírói ars poeticáját is Madách műve kapcsán fogalmazza meg: „Meggyőződésem, hogy a dráma jellegzetesen heurisztikus műfaj. Úgy fénylik fel az alkotóban, mint egy rég keresett képlet, mint általános érvényű felismerés a világról, s benne az ember helyzetéről.” Az ember tragédiája Hubayt egész életében foglalkoztatta: utolsó könyve, az Aztán mivégre az egész teremtés (2010) a Tragédia elemzése rövid jegyzetekben, a madáchi mű huszadik századi eszmerendszerekkel való érintkezését, összekapcsolódását mutatja ki. A Tragédia szövegrészeinek számos aktuális érvényességét is felderíti, igen személyes és eredeti közelítéssel.

A Napló nélkülem egy szüntelenül olvasó és gondolkodó író műhelyébe és olvasmányaiba enged bepillantást. Hubay különösen sokat foglalkozik a francia irodalommal és filozófiával, mások mellett Gide, Sartre, Jacques Lacan gondolataival. És mindig újra a magyar irodalom külföldi ismertségével vagy inkább ismeretlenségével. Ez a téma fiatal kora óta szívügye, már genfi ösztöndíjasként 1942–1948 között sokat tett a magyar irodalom külföldi megismertetéséért. Hubay ösztönzésére fordította le franciára André Prudhommeaux Petőfi, Ady, József Attila költeményeit, Tamási Áron Ábeljét, Kosztolányi Dezső néhány novelláját. Utóbb firenzei egyetemi tanáraként Olaszországban folytatta misszióját a magyar irodalom külföldi megismertetéséért. Nem csoda, hogy „naplójában” újra és újra megütközik a külföldi újságírók, sőt irodalomtörténészek tájékozatlanságán a magyar kultúrát illetően.

Elmélkedésének vissza-visszatérő tárgya a magyar dráma helyzete is. Meggyőződéssel vallja egy magyar drámai iskola létrejöttének szükségét, amelynek szerinte jó táptalaja lenne gazdag történelmi múltunk, az ironikus pesti szellem, a „szinte velünk született” érzék a dialektikához és az ösztönös drámai formaérzék. Ennek az igazi magyar drámai iskola kialakulásának legfőbb gátját a „a színházat csinálók földhözragadt szellemében” és a kritika hiányában látta. Rokonszenvező figyelemmel követte, s nagyra tartotta a kortárs magyar dráma olyan szerzőit, mint Sarkadi Imre (Oszlopos Simeon; Elveszett Paradicsom), Örkény István (Tóték), Vészi Endre (Don Quijote), Csurka István (Ki lesz a bálanya?; Döglött aknák) – az említett műveikre hivatkozási pontként vissza-visszatér naplójában. De bármi is a téma, valójában mindez ürügy, Hubay „igazi színpadi mesterhez méltóan, alakokba és helyzetekbe rejti el önmagát, akár a szerző a drámában. […] egy sebzett, a világgal és önmagával békétlen mester áll előttünk” (Ungvári), s a színes, változatos írások egyvelegéből összeáll a kép arról, hogy mi minden foglalkoztatott egy széles látókőrű, művelt írót az 1960–1970-es években.