Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem

Egy németországi alkotói ösztöndíj idején megélt testi-lelki és művészi élmények, az utazás és az idegenség tapasztalata, a magány és közben az új kapcsolatok kialakulásának izgalma adja e kötet hátterét és alapját, amire Csehy a korábban jól bejáratott költői eszközeivel építi fel újabb versvilágát. A szövegek szinte naplószerűen követik egy magasan képzett értelmiségi életének különleges hónapjait, amelyekben az írás és a fordítás napi rutinja épp csak annyira hangsúlyos, mint a gyerekek altatása, egy operafelvétel meghallgatása, a múzeumlátogatások délutánjai vagy a buszra várakozás percei. Életöröm, a művészet iránti rajongás, a jelentéktelennek tűnő részletekre való rácsodálkozás, a szépség keresése és hevesen megélt tapasztalata verődik vissza a versekből – tehát valami olyasmi, ami nem nagyon gyakori az inkább a tragikumra, drámára, panaszra kihegyezett magyar irodalomban. Ráadásul Csehynél mindehhez a klasszikus görög és latin kultúra mély ismerete, illetve a nagyon erős komolyzenei, azon belül is kortárs zenei elköteleződés társul. A kötetcím pedig akár a társak és élő hagyomány nélküli költői nyelvre is utalhat: nincs hová visszalépnie, nincs miből építkeznie, nincs mit újragondolnia annak, aki efféle verseket szeretne létrehozni. A szerző szerteágazó tudományos és gazdag műfordítói életműve ugyanakkor nagyon is megágyaz a verseknek, hiszen tanulmányai, esszéi és előadásai mind-mind azt bizonygatják, hogy évezredek óta létezik egy olyan költői hagyomány, melyben az élet szeretete, és azon belül a test és a szexualitás szeretete központi kérdés – ám ezt a latin és neolatin örökséget a kereszténység értékrendje a perifériára sodorta, részben el is rejtette. Csehy ironikusan utal is az ebben tetten érhető ellentmondásokra, például a Dédapám ágya című versben: „Sose értettem, hogy ekkora nagy / szentkép alatt hogy lehet ennyi gyereket csinálni.” De ugyanebben a versben fejet is hajt a bibliai üzenet ereje előtt, mondván, az még a feltehetően giccses képet is képes átértelmezni. A dédapa után itt egy másik apa, József az átértelmezés kulcsa: „a gyermek Jézus / anyja öléből az égbe tekint, és ott van József is, / ácsceruzát és vonalzót tart, hogy / a sötétben majd utánarajzolja / a kép perspektíváit, hogy legalább képzeletben átácsolja / a hatalmas, aranyozott, neobarokk keretet”.

Csehy korábbi köteteinek versei nagyrészt épp az általa fordított szövegekre utalnak vissza, az itt tárgyalt kötet viszont azon igyekszik, hogy a kortárs művészetben találja meg a hozzá közel álló, őt erősítő társakat. Az antik versformáknak már nyoma sincs, helyüket a szabad versépítkezés, a prózába hajló dikció, sőt, néhol a verssorokba tördelt próza vette át. Valamelyest az erotika is visszaszorult, ám továbbra is meghatározó eleme a kötetnek a nyitottság, a már-már provokatív képalkotás és a homoerotikus képzelgés. Továbbra is rengeteg a kulturális utalás, ám a versek most már nem csak az antik mitológiákból nyernek alakokat, történeteket és neveket, hanem a huszadik század elitkultúrájából is. Azaz már nemcsak a görög istenek és a római császárok a kötet vendégei, hanem például a kortárs operaszerzők is. A verseket ihlető német és svájci galériákban, könyvtárakban és irodalmi esteken ez a fajta kontextusépítés zajlik – a felvidékiként egyébként is egy nemzetközibb térben szocializálódott szerző az ösztöndíjnak köszönhetően egyszeriben az éppen történő kortárs művészeti valóság középpontjában találja magát, perzsa ikonfestő, nigériai szobrász vagy épp finn karmester tűnik fel a sorok között, természetesen a sok-sok vendégszöveg mellett.

A kötet címadó verse például Nádas Péter erotikával ugyancsak átitatott regényéből, a Párhuzamos történetekből ismerős fehérnemű-vásárlós jelenetet idézi fel: az itteni beszélő nem az az ínyenc, kifinomult ízlésű férfi, mint regénybeli társa, önmagán mosolyogva állapítja meg, hogy az adott téren kezdő, nincs mibe kapaszkodnia: „Visszamegyek a fehérneműboltba, / megveszem azt a szép fehér alsót, / vaskos fekete szalagpánttal, meg talán azt / a tengerkék úszógatyát is, retrónak mondják, / de nekem e téren nincs hová visszamennem, / tehát itt kezdem a történelmet.” A testükről és a vágyaikról nyíltan beszélő, azokat szabadon megélő kötetbeli férfiak lehetnének akár az erkölcsi romlottság jelölői is, de itt inkább a különleges szépség pozitív jelképei, miközben persze az erkölcs és a szépség mércéjének folyamatos változására, viszonylagosságára utaló jelek is. A férfiszerelem újraértelmezett toposzai Csehy korábbi köteteiben a mától térben és időben eltávolítva, az antikvitásba vetítve jelentek meg, itt viszont már napjaink díszletei között, akár egy plázában, akár egy reptéren is. Ugyanakkor ezek a versek épp a kortárs és az antik kapcsolatát próbálják elevenné tenni, és ezáltal olyan forrást nyitni a kortárs költészet számára, mely nem csupán az időmértéket és az egyéb formai szabályokat veszi át az ókorból, hanem beszédmódot, nyelvet, nézőpontokat, felszabadultságot is kap onnan.