Nádas Péter: Párhuzamos történetek

Nádas Péter rendhagyó családregénye az úgynevezett rövid 20. századot (1914–1989) középpontba állítva dolgozza fel a magyar történelem meghatározó eseményeit. A szereplők személyes nézőpontjából és a köztük kialakuló kapcsolatokon keresztül tematizálja a múlt feldolgozásának különféle rétegeit: érintve az egyéni és a kollektív identitást, illetve a politikai, társadalmi intézményesség és a magánélet viszonyait. Csakúgy, mint az Emlékiratok könyvének (1986), a Párhuzamos történeteknek is az egyik meghatározó vonulata a személyes szabadság elérése az emlékezés által vagy éppen annak ellenében, illetve az önfelszabadítás az átöröklődő történelmi traumák árnyékában. A regény német fordítását (2012) élénk kritikai párbeszéd kísérte, az angol nyelvű megjelenés (2011) mérsékeltebb visszhangot váltott ki, feltehetőleg az erős európai történeti beágyazottsága miatt.

A Párhuzamos történetek nem lineáris elbeszélést alkalmaz, amit a nyitófejezet, az Apagyilkosság is előre jelez. A regény kezdetén a berlini fal leomlásakor járunk, azonban az első főszereplőről, akivel az olvasó találkozik, Carl-Maria Döhringről semmit nem tudunk meg, ő csak statisztája a jelenetnek; múltjáról, személyiségéről az első és a második kötetben szétszórt fejezetekből értesülünk. Ugyanezt a technikát használva ismerteti meg a Párhuzamos történetek az olvasót a Demén és a Lippay-Lehr családok, valamint a hozzájuk kapcsolódó személyek hátterével, gyakran egy-egy szereplő emlékezését beiktatva az adott fejezetbe. A történetek párhuzamosságát erősíti az is, hogy mind időben (1930-as évek, 1945, 1956 és az azt követő megtorlások, 1960 és 1961, valamint 1989), mind pedig térben cikázik az elbeszélés Németország és Magyarország között. Érdekesség, hogy a Párhuzamos történetek zárófejezete, az Egy bőven termő barackfa látszólag teljesen független a regény egészétől – mindössze egy-két, amúgy is nehezen azonosítható mellékszereplő feltűnése köti a cselekményéhez –, mégis ez készült el legelőször, és a regénykompozíció mise-en-abyme-jaként szolgál, vagyis a szerző ennek megírása után látta át a szerkezetet. Bár legtöbbször nagy bizonyossággal megállapítható, hogy egy-egy fejezet főszereplője kicsoda, gyakran – a már említett emlékezések miatt – az elbeszélés asszociatív módon kapcsol át a történetszálak között. Mind a helyszíneket, mind az időt, mind pedig a szereplőket „cserélve” az elsőre letisztázottnak tűnő szerkezetben folyamatosak a csúszások. Például a recepcióban nagy népszerűségnek örvendő részt, Ágost és Gyöngyvér grandiózus (mintegy 200 lapnyi terjedelmű) szeretkezését kettévágja a kötetelosztás (az első kötet végén és a második kezdetén olvasható a jelenet). Ebben pedig szerepet kap a „zsigeri” emlékezet, vagyis közeledéseik az emlékek felszínre törésével járnak.

A regény eseményei építészeti, ideológiai, biopolitikai, pszichoanalitikus, filozófiai beszédmódokon olvastatják magukat. Az egyes karakterek (ön)értelmezése mindig egy adott elméleti kontextushoz képest határozódik meg. Ennek egyik példája Döhring első álma nagyapja meggyilkolásáról. Az ezt megelőző fejezet zárlatában a Balter házmester padlásán tárolt, „csontjaikra aszalódott macská[k]” vezetik fel a pfeileni koncentrációs tábor krematóriumából a gödrökbe került testek „halott izom rostjai”-nak leírását, az álmot követő fejezet pedig Ágost reflexiójával nyit, miszerint „[a]z egész szöveg egy nagy kaka”. A kijelentés eredetileg az Elméleti Kollégium iratára vonatkozik, mégis ugyanannyira igaz lehet Döhring álmára is. Az ugyanis tele van logikai torzításokkal: a dédapja válik a nagyapjává, az igazi nagyapja és annak testvére pedig unokatestvérek lesznek. A nyitófejezet fényében azonban ezeknek a „hibáknak” jelentőségük van: Döhring hiába helyezkedik egy szökött rab karakterébe, a többiek helycseréiből egyértelművé válik, hogy saját apjává lényegül át ebben a szerkezetben. Ugyancsak az elbeszélői strukturáltságnak köszönhető, hogy ugyan a szereplők háttere radikálisan eltérő – így az emlékeik is –, a Párhuzamos történetek elbeszélt jelen idejeiben mindnyájan hasonlóképp reagálnak az őket érő tapasztalatokra. A szövegben azonban a legkevésbé sem az emlékként felmerülő események vagy a felidézett helyszínek létesítenek kapcsolatot a szereplők között, hanem maga az emlékezés mint cselekvés jelölhető ki valódi metszéspontként. A szereplők és az elbeszélő együttes erővel hárítják a múlttal a jelent, ezzel egymásra montírozva a kettőt. A regény alakjai belehelyezkednek egy készen kapott, gyakran mitikus keretbe, ami Nádas prózájától egyébként sem idegen. Sosem érik utol magukat az időn kívüli, szétfolyó terekben, ahol valamennyi emlékezési aktus az archetipizálás örvényének vákuumában végzi; ennyiben ténylegesen megvalósítva azt a szuperszerkezetet, amely a regény egyik építész szereplőjének, Madzar Alajosnak az ideálja.

Az ugyanazon érzék különféle beállítottságának köszönhetően az eltérő tapasztalatok is egybekapcsolják a szereplőket és az idősíkokat. A hallás köti össze Gyöngyvért és Kristófot (ahogy Kristóf hallgatja Gyöngyvér élvezetét a szomszédban, illetve ahogy Kristóf margitszigeti gondolatait a merevedésről mint alakulási folyamatról majd Gyöngyvér hallja meg a Pozsonyi úton), az ízlelés Ágostot és Kristófot (Ilona rizses csirkéjén keresztül), a tapintás és a belső folyamatok komplementer természete pedig Demén Ernát és Szapáry Máriát (míg előbbi részletes analízist készít bélbántalmairól és hízásáról, addig utóbbi a meztelenség és a leplezettség kultúrtörténetével tudományos alapossággal foglalkozott). Ezért a bonyolult átkötések szövegkomplexumában megtörténhet az, hogy Gyöngyvér egyszerre két helyen ébred; a Pozsonyi utcában, ahol a gondosan megtervezett lakás idegen bútorai veszik körül, és egy olyan házban, amelynek „nincs más dísze, csak az arányai”. Érzékelés és emlékezet egymásba fonódása rendezi el a szereplők tér- és időtapasztalatát, és avatja egyszersmind a Párhuzamos történeteket a test regényévé.