Nádas Péter: Emlékiratok könyve

A Nádas-életmű csúcsteljesítményének tartott Emlékiratok könyve átveszi az Egy családregény végének (1977) narratív komplexitását, ám annál sokrétűbben vezeti a szereplők közötti párhuzamos viszonyok alakulását és a történelmi eseményeket. Az 1956-os magyar forradalmat és az 1953-as berlini tüntetést átélt szereplők, amikor ezekről a helyzetekről beszélnek, szüntelen a testek uralhatatlanságáról tesznek tanúbizonyságot. Tapasztalatukat folytonosan áterotizálják beszámolóikban. A terek és az idősíkok egymásba átjátszhatóságával pedig az Emlékiratok könyve egyszersmind megelőlegezi a Párhuzamos történetek (2005) cselekményszerkezetét is. Maga a szerző „több ember némiképp eltolt párhuzamos emlékiratának” szánta a regényt, ám a korabeli recepció egyik meghatározó értelmezési iránya az Emlékiratok könyve enciklopedikus jellegének hangsúlyozása volt. Az 1988-ban az írószövetségben Egy démonikus mű címmel rendezett kritikusi tanácskozáson több értelmező is kitért a mű ezen vonásaira: Kis Pintér Imre az élet drámaiságát alakító erők és ellenerők számba vételeként aposztrofálta a regényt, míg Szegedy-Maszák Mihály a modern német próza eszközeinek tárházaként hivatkozott rá.

Az Emlékiratok könyve három elbeszélői szálon fut, és végső soron mindhárom emlékiratnak tekinthető. A meg nem nevezett főszereplő a ’70-es évek Kelet-Berlinjébe utazhat írói ösztöndíjjal, hogy befejezze századfordulós regényét, amelynek főszereplője, Thomas Thoenissen az önéletrajzát írja meg. Thoenissen műve mintegy fikciós tükre a második szálnak, amelyben a főszereplő a regényíráson kívüli életét, a Theával és Melchiorral kialakult szerelmi háromszögét meséli el az elbeszélés jelen idejében. A harmadik szál, a főszereplő saját gyermekkoráról szóló emlékirat – amelyben meghatározó szereppel bír a magyarországi diktatúra politikai klímája, annak az egyéni életre gyakorolt hatása – különlegességét az írásjelenete adja. Mint az az Emlékiratok könyvének végén nyilvánvalóvá válik, a főszereplő gyermekkori szólama azokat a részleteket tartalmazza az életéből, amelyeket Melchiornak nem mert elmondani. Ráadásul, mint az szintén kiderül, Melchior elképzelt nagyapjáról mintázza a főszereplő a regényhősét is. További érdekessége ennek a szálnak, hogy az az Iskola a határonhoz hasonló fikciós szöveggondozási keretet kap. Miután a főszereplő gyilkosság áldozatául esik, a kéziratot fiatalkori szerelmének tárgya, Krisztián találja meg, aki – akárcsak Bébé Medvéhez – kiegészítéséket fűz a történetekhez; hozzátoldja saját sorsának leírását és a főszereplő halálának elbeszélését is. Szintén ő lesz az, aki egybefűzi és lezárja a három narratív szólamot: a könyv végére illeszti a vázlatban maradt regénylapokat és a be nem fejezett berlini (jelen idejű) és budapesti (gyermekkori) történések oldalait.

Az Emlékiratok könyve azonban nemcsak a metalepszisekkel, metafikciós gesztusokkal és mise en abyme-okkal teletűzdelt elbeszélésszerkezete miatt válhatott a prózafordulat meghatározó regényévé, hanem a Nádasra oly jellemző, egyszerre lélektani és testi analízisnek is köszönhetően. Ezáltal a szereplők közötti kapcsolatok alakulását eltérő elbeszélői hangokon mutatja be. Bagi Zsolt megfigyelése szerint ezek a viszonyok mindig túlmutatnak az egyszerű dialektikán, legyen szó a férfi–nő szembenállásról vagy a test–lélek kettéosztottságról. Egyrészt két szereplő együttlétébe mindig beleavatkozik egy harmadik fél. Ugyanígy pedig a főszereplőnek a Krisztiánnal elcsattant fiatalkori csókjában ott van a diktatúrának a homoszexualitást tiltó-titkoló személytelensége és hatalmi ereje, amely az intim pillanatokat is elridegíti. Mindenki megszenvedi, hogy nem lehet a másikkal egyedül maradni. Másrészt az érzékiség sokrétű funkciója a regényben azt is eredményezi, hogy a hagyományosan intellektuális műveletek (leginkább az emlékezés) nem állíthatók be egyértelműen szellemi aktusokként. A szereplők testi érintkezései szolgálnak az újabb, elbeszélendő történések kiindulási pontjául: akár retrospektíve, tehát felidézve valamely traumát, testhatársértést, esetleg egy másvalakivel átélt hasonló helyzetet. Egyúttal mindet bizonyos társadalmi, interperszonális tabuk vezérlik. E kettősség miatt is mutathat rá Fogarassy Miklós tanulmányában arra, hogy maga az olvasó is a test révén válhat emlékezővé akkor, amikor ismétlődő konfigurációkat azonosít különböző szereplők között.

Krisztián nemcsak azért lehet egészen a regény végéig felfedetlenül maradó kulcsfigura (kvázi negyedik elbeszélőként), mert ő szintetizálja a narratív szálakat, hanem mert az ő szólamán keresztül a legszembetűnőbb a Nádas-regény kapcsolata Thomas Mann életművével. Ettől nem függetlenül a magyar irodalomban gyér számú szöveggel jelenlévő queer értelmezési irányhoz is ő szolgáltat adalékot. Bár Thoenissen figuráját a recepció Mann újraírásának tekintette – a szerelmi ügyei, a saját regényében a fikció és a magánéleti történések között elmosódó határvonal, valamint a nevelődési regény műfajának kihasználtsága miatt –, Bazsányi Sándor amellett érvel, hogy Krisztián számos Mann-karakterből van összegyúrva. Ő ugyanis nem emlékiratot készít, csupán tudósít, mint a Doktor Faustus elbeszélője. A tudósítás ugyanakkor önmagáról, saját nevelődéséről is szól, ami tulajdonképpen lenevelődés, „az egységes és célelvű történetmondás kritikája”. Ez már nem „a világban otthonra lelő (vagy abból kivonuló) polgárról szól, mint Goethe Wilhelm Meistere (vagy Thomas Mann Varázshegye), de nem is a szocialista ember »nembeli lényegéről«, mint egy Solohov-mű, hanem a létező szocializmus egyik jellegzetes kreatúrájáról.” A queerség alakzataként pedig Krisztián nemcsak kritikai figurája egy meglévő zsánernek, hanem – miként Urbán Bálint kifejti – a megalapozója egy nyílt szenzuális beszédmódnak, amely a regény megjelenésekor meglepő volt ugyan, végső soron mégis azt hangsúlyozza, hogy a testről való érzéki beszéd totalitárius tiltása a valódi deviancia.