Nádas Péter: Egy családregény vége

Nádas Péternek az általános elismertséget meghozó, első regénye a prózafordulat meghatározó kötete, amely a magyar posztmodern próza emlékezetpoétikai vonulatának egyik elindítója is. Főszereplője Simon Péter, akinek a nagypapa újra meg újra elmeséli családjuk történetét, minden ismétléssel egyre nagyobb hatást gyakorolva az életére. Egészen addig, mígnem már úgy érezzük: sorsa eleve elrendeltetett, döntésein keresztül  ősei viselkedési mintáit követi. Az Egy családregény vége Nádas rövidprózáinak gazdag szimbolikáját hasznosítja a vallási és természeti elemek egybefonásával (például a kert ismétlődő leírásában), amit Szűcs Teri részletesen tárgyalt tanulmányában. Tágabb irodalomtörténeti kontextusban a regény rokonítható az Iskola a határonnal – az intézeti (át)nevelődés felől – és a Sorstalansággal is a kényszerített sorsnarratíva elutasításának központi témája alapján (mint ez utóbbit Vári György kimutatta).

Az Egy családregény végében egymással párhuzamosan tematizálódik a zsidó hagyomány ápolásának, gyakorlásának identitásképző funkciója és a Rákosi-rendszer terrorjának az egyént a politikai hatalommal torzító működése. E két történeti szál metszéspontján formálódik a regény narratívája: a jelent uraló mikro-kortörténeti helyzetbe minduntalan belejátszik a mitikus idősík. E két szintet a szöveg egymásra írja, így rajzolódik ki előttünk a nagypapa, az apa és a fiú sorsa. Bár a narrátor Simon Péter egy E/1 gyermekelbeszélői pozícióból szólal meg - a nagypapa mediátori tevékenységének köszönhetően - a jelenvalóvá tett mitikus családtörténet adja az elbeszélés gerincét; minden egyes fejezet ebből indul ki s ide is tér vissza. A nagypapa ugyanakkor az egyetlen a három szereplő közül, aki mindkét oldalt megtapasztalta az elbeszélésben, vagyis a mítosz befogadójáét és a továbbadójáét is. A mítosz mindazonáltal kijelöli saját elmondhatóságának határait: megkérdőjelezhetetlen, mégsem emelkedik a kinyilatkoztatás rangjára, halála pedig az alárendelt beszéd halálával is együtt jár. Amikor az apát letartóztatják, majd koncepciós perben hamis tanúként használják, a nagypapa nem a hitében inog meg, hanem a mítosz életben tartása iránti elkötelezettsége szűnik meg: „Felém nyújtotta a kezét, és odamentem és átölelt. Egészen közelről láttam a szemét. Tévedtem volna? Legtartósabbak a halott mítoszok! Te is azt hiszed? Igen.”

Simon Péter sorsa, hogy be kellene épüljön a mítosz szimbolikus rendjébe, ezzel folytatva a családtörténetet. Azonban nemcsak két, egymásnak feszülő történelmi diskurzus közül kell választania (a nagypapa szakrális és az apa hétköznapi beállítottsága), de saját identitása is megalkotásra vár. Kérdéssé válik ugyanis, hogy milyen értelmezését adhatja a szöveg a saját címének. Tehát azért lesz-e a regény egy családregény vége, mert a fiú az apja családtörténet elleni lázadását folytatja, vagy mert a mítosz már eleve tartalmazta saját megszakadását a halott mítosszá válás lehetőségével. Ahogy arra Vári felfigyel, mintha a nagypapa halála mégsem jelentené a végét annak a dinamikának: az ismétlésnek, amely a családtörténetet mozgatta. Az átnevelőintézet igazgatónőjének szavaiban visszatér „torzítva, az apai szólamon keresztül szűrve a nagypapa szólama”, amikor az megparancsolja Simon Péternek, hogy éljen új életet és tagadja meg az apját – vagyis lépjen ki a családtörténetből. A regény utolsó mondatában a fiú „Nem.”-je szintúgy kétértelmű, hiszen eldönthetetlen, hogy mire vonatkozik: az intézet által rákényszerített újrakezdésre, vagy az őt eladdig meghatározó hagyományra válaszol-e így. Holott a nagypapa is tesz kísérletet arra, hogy unokáját a mítoszon kívülre helyezze. Így jön rá a nagypapa, hogy az „egymásból nyíló kapuk mögött zárt falak [vannak], s a kör nem bomlik ki sehol, hanem mindig visszatér.” A ciklikusság, a hagyományból való kitörés lehetetlensége már tudatosult benne, s maga is megpróbált ezen túllépni, amikor keresztény nőt vett feleségül. Ezt a lépését a fia fordítja visszájára, amikor zsidó nővel házasodik össze, sőt a családtörténetet Krisztus passiójába írja bele: „Csak egyetlen szót kell kimondanom, amit nem mondhatnék. Jézus. Egyszer, ezerötszázkilencvennyolcban így kiáltott fel egy ősöd Budán: haljunk meg, hogy megmeneküljünk. Ez lett az én jelmondatom.”

A regény nemcsak kulturális jelrendszerek és beszédmódok (zsidó–keresztény–ateista–kommunista), illetve idősíkok összejátszása, de – ahogy azt a cím előirányozza – a családregény műfaji konvencióinak leépítése is. Az apák és a fiúk közötti viszonyok fontos szerepe és a gyermeki perspektíva érvényesítése egyértelművé teszik a szöveg architextusát, azonban az apák törvénye elleni lázadás itt nem történetképző funkcióval rendelkezik. Inkább azt a bölcseleti kérdést veti föl: szükséges-e belépni a hagyományba ahhoz, hogy tovább lehessen adni, vagy öntudatlanul is érvényben tartjuk azt már az ellenkezéssel is. E központi kérdésnek, vagyis a törvény elleni lázadással a törvény átörökítésének a regény vallási (zsidó-keresztény hibrid családmítosz) és elbeszélésmódbeli (a műfaj törvénye) mélységet és tétet is ad. Az Egy családregény végét így olyan antinevelődési regényként is lehetséges olvasni, amely az intézeti átnevelődés eredetét mutatja be; azt a folyamatot, ahogyan Simon Péter a család mitikus világát szétbomlasztó politikai realitásokkal találja magát szemben. Kettős árulásával az apa sem tesz mást, mint a végletekig viszi a nagyapa elleni lázadást. Péter apostolnak a műben citált „Nem vagyok”-ja a Biblia és a Nádas-regény kapcsolatában ennélfogva nem csak megsemmisítő kijelentésként olvasható, hanem az énről való lemondás legitimációjaként is. Simon Péter „Én vagyok”-ja hasonlóképp szakítási kísérlet a hagyománnyal. Megkísérel kilépni abból az egyetlen nyelvből – Balassa Péter szerint nem véletlen, hogy a regény elején és végén „semleges szólammal” találkozunk –, amelyet a nagyapától sajátított el, s amelynek elfelejtésére az intézetben felszólítják.