Vas István: Önarckép a hetvenes évekből

A hetvenes években már élő klasszikus Vas István. 1960 és 1969 között négy új verseskötete jelenik meg (Rapszódia egy őszi kertben 1960; Római rablás 1962; Földalatti Nap 1965; Nem számít 1969). Az 1969-es Nem számít után úgy tűnhetett, töretlen lendületre vall az öt év múlva megjelenő Önarckép a hetvenes évekből kötet, de utólag már látszik, a líra lassan háttérbe szorul a visszaemlékezés-folyam mellett. A hetvenes években nem jelenik meg új verseskötete – viszont több válogatás –, s majd az 1983-as Ráérünk című kötettel tulajdonképpen le is zárul a költői életmű. Ezután haláláig (1991) csak egy-egy vers kerül ki a tolla alól, kivételes alkalommal (ilyen alkalom például a régi barát, Ottlik halála).

Az Önarckép a hetvenes évekből kötet verseiben Vas folytatja a már a Nem számítban uralkodó öregkori lírát. Gyakori téma a betegség, a vég közelsége, az öröm átmenetisége, ám belejátszik egy kései szerelem élménye is. Hol inkább az értelem elgépiesedését, hol inkább az új értelem lehetőségét érzékelteti egy jellemző, ilyen mértékben korábban nem alkalmazott fogással, a szavak szétbontásával, átgyúrásával, amely az In flagrantiban a halandzsaversig jut. (Ehhez a vershez a kötet végén esszé terjedelmű függeléket kapcsol a szerző.) Hetvenes évekbeli monográfusa, Fenyő István érezhető elmozdulást lát a korábbi Vas István-i hanghoz képest: „kifejezése sejtetőbb, szándékoltan határozatlanabb és homályosabb lett a versek egyik, nagyszámú csoportjában, hangvétele nyersebb, drámaibb, önironikusabb: költeményeinek gyakori, szándékos befejezetlensége lét és nemlét egymásba hullámzását, a közelgő nemlét általi fenyegetettséget jelzi. Megfogyatkozott Vas verseiben a cselekmény, régebbi alkotásainak életképszerűsége”. Feltűnő a nagy egyéniségek gyakori megszólítása. Abélard, Avilai Szent Teréz, Bartók, Beethoven, Egry, Rákóczi tűnik föl, többször szerepversben megidézve mind alkalmat adnak a költőnek az erkölcsi azonosulásra. Az Avilai Teréz intelmeiből alcíme is erre utal: Ars poetica helyett. A Nagyszombat, 1704 pedig Rákóczi – Vas által fordított – emlékezéseiből összeállított montázsvers. Rákóczi a költő talán legkedvesebb történelmi hőse, benn sok tekintetben – kiküzdött magyarságában, küzdelmes feladatvállalásában például – kicsit önmaga ideálképét láthatta. Magyarságfelfogásának egyik oldalát is általa fogalmazza meg: „Aztán Bercsényi meg én összeszedtük a futókat. / Ő ismerte a magyarok szellemét: / Hogy elég őket hadtestbe gyűjteni, / Már bátorságra kapnak, mintha senki sem / Mért volna rájuk soha vereséget. // És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett”. „Köröskörül izgalmas szürkeség” – hangzik a Medárd első sora. A szürke szín nem csak ebben a versben kap hangsúlyt, az egész kötetben vissza-visszatér. Ahogy egykori Kortárs-beli kritikusa, Bokor László írja: „A szürkeség, amely egyszerre motívum, tartalom és forma még hangsúlyosabb, lírai hőst és valóságot drámaibban kifejező lett […] önmagunk vállalása: kifejezni a szürkeséget, hogy az ne legyen köznapi. Hogy el ne szürkítsen a szürke.” De a Medárdban jelképessé érik az ezüst szín is. A Dunáról átvillan a hídra: már nem a lét nagy áramlása a lényeg, hanem az átkelés.

A személyiséghez azonban a halálon túl is ragaszkodik – ez Vas régi témája –, például a Balassit idéző Kalligráfiában. Ez azonban nem jelenti a személyiség halál utáni változhatatlanságát. A megőrzés mellett a beláthatatlan átváltozás is várható. Ahogy a Kikötők a teherhajózás mozzanatait jelképessé erősítve fogalmaz: „Csak a rakomány legyen sértetlen, csak a legénység, a zászló. / Hogy veszendőbe mi megy ott, vagy használatra helyben / Mi kerül, vagy ismeretlen átalakításra, / Mit irányítanak át, és hová – eldöntetik, / Majd ha mindenestül befogadta. / Átváltozások kikötője.” A Hát nem furcsa? szintén a személyiség átrendeződését tételezi: „Már nem kell helytállnod / Csak sodortatol / A torkolatáig / Vagy mit tudhatod / Talán túl is ahol / Egy új képlet fölállít”. A történelemben az átalakulásaiban is megőrzött személyes lényeghez hasonlóan tör újra és újra elő az egyszer feltárult érték, kiszámíthatatlanul, de transzformációiban elpusztíthatatlanul: „Az Esemény szétgurult, csöppjeit / A homok rég felitta. Azt hiszed? Ne hidd! […] Távolban tör föl, tárgyalatlan, tiszta zuhogás” (Távoli esemény). Vas burkolt majd nyílt vallomásaiból tudható, számára az „Esemény” leginkább az ’56-os forradalomban öltött testet. A csak a rendszerváltás után megjelent versben, Az új Tamásban a forradalmat a jézusi megváltás valamifajta új föltöréseként értelmezi.

A személyiség és a történelem sorsa mellett a művészet is kiemelt téma, itt is mintegy összegzi korábbi belátásait. A sablonok, a divatok, a kényelmes minták eltérítik az embert – életben és művészetben egyaránt. A Sántaiskola továbbra is a Nem számít kötetbeli Tegnap és ma „népi-gépi-képi” és „éber-héber-stréber” ellentétét látja a kortárs magyar költészet fő sablonjainak: „Túllépek rajtuk, a sámánilag / Vagy konstruktívan meghúzott, kifundált / Mértani vagy misztikus jeleken.” Ezzel szemben nem kész válaszokkal, hanem teljes figyelemmel kell közelíteni a világhoz, még ha ez épp divatjamúltnak látszik is: „Korszerűtlen íjakat / Feszítenek jól ismert lövészek / Feszítsd magad idegem / Kitűzetik előtted a célpont” (Koratavasz). Ehhez alkalmazható meghatározónak mondható módszere: pontos leírással kezd (helyzetével, tájéval, látványéval, gondolatmenetével), majd a szigorú precizitás mögül egyszer csak szinte előtörnek a látványon, gondolatmeneten túlcsapó szellemi, szimbolikus jelentések. Iskolapéldaszerűen tiszta megvalósítása ennek a kötetbeli Kikötők.