Petőcz András: Önéletrajzi kísérletek

A nem sokkal a debütkötet után megjelent Önéletrajzi kísérletek Petőcz András költészetének meghatározó – elsőre ellentétesnek tűnő – jellemzőit egyesíti: a személyes, vallomásos, a műhelytitkokba is beavató beszédmódot és a történeti avantgárd jeltelenítő, a szubjektivitást lebontó, erős képiségét. Különös, hogy egy induló kötet alcíme: válogatás a költő hagyatékából. A hagyaték nem a ’halála után fennmaradt’ jelentéssel szerepel, inkább: mint ami önmaga megírásából hátramaradt, a nyelv szövetén fennakadt. Ezek lehetnek elhagyott betűk, amelyek szavakká állnak össze, vagy olyan képversek, amelyek nem egyértelműen kiolvashatók. Ahogy a kötet címnélküli nyitóverse erről tanúbizonyságot tesz, a megszólaló nagyon is tisztában van azzal, hogy a szövegirodalom manapság a divat, így kénytelen-kelletlen megírja saját papírmasé mását – persze a szöveghagyományon keresztül: „Mindig csak éppen beszámolok. / Mindig csak magamról számolok be” (vö. Kosztolányi: Számadás és Babits: A lírikus epilógja) vagy „De csak az olvassa aki ismer. / Ezt sem én találom ki” (vö. József Attila: Csak az olvassa).

A kötet két ciklusa közül az első, az Emlékezés Jolánra egy az idealizáltság és a profanitás között folyton ingadozó női alakon keresztül képezi meg a megszólalót, valahogy úgy, ahogyan Petri György Mayát. Itt kapott helyet az ismert Kassák-versre, A ló meghal, a madarak kirepülnekre rájátszó „Az idő papagájosan akkor” kezdetű költemény, amely az eredeti mű zárlatából kiindulva a kassáki versnyelv valamennyi témáját és fogását bemutatja. Ilyenek a szürreális képzettársítások (pl. „Barátom sátorrá változik és naphosszat mást se csinál csak hallgat”, „Jolán karjai a légcsavarok”), a tőismétlések és szinesztéziák (fegyencfejek, sikongó fellebbezés stb.), a vezényszavakként elhangzó hiányos mondatok (pl. Tömeghipnózis, Kifulladás stb.). Ugyanakkor a progresszióba vetett hit és az ideológiai lelkesültség már ironikusan jelentkezik, a világforradalom helyett globális kudarcok, éppen dúló háborúk népesítik be a vers világát, amelyek miatt az emigráció nem lehetőség többé, mint inkább kényszer. Ezt a globális perspektívát erősíti, hogy Kassák jellegzetes önbeíró sora („Én Kassák Lajos vagyok”) Petőcznél már több nyelven és természetesen saját magára vonatkoztatva szerepel („I am András Petőcz. / Understand? Andrew Petőcz.”). A Kassáknál még vágyott, Petőcznél már megélt munkásuralom egyrészt a betűk káoszát (a képekkel tagolt versben az összekeveredett és kiolvashatatlan szavak nem forgatagok, mint a kassáki túlfeszültség miatt torzult formák, hanem jelentésüket és formájukat totálisan elvesztett képződmények), másrészt a totális irányítottságot eredményezi (a szöveges részekbe iktatott vastag fekete nyilak vezetik a tekintetet).

A kötetben felvállalt szimultaneista költői szerep a beszédmódoknak az egymás mellettiségét jelenti: az ideológiait, a szexualitásról szólót, a szociografikust stb. Ugyanakkor időben és térben távoli történéseket is egymásra montíroz. A szimultaneizmus másik jelentése a képversekben még inkább megmutatkozik, hiszen azok kihasználják a sík lehetőségét, hogy mindent egyszerre mutassanak meg. Vagy úgy, mint a klasszikus kalligramok, például Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkútjának újraértése a Gombában, vagy pedig úgy, mint a Függőhidak, ahol egy írástanulásra használt sorvezető lapra kerülnek szókapcsolatok, hidat képezve a margóul szolgáló, véletlenszerűnek tűnő betűkkel feltöltött négyzetrácsok között. Ha folyamatábraként olvassuk a verset, a kezdő- és végpontok, valamint a betűkből létrejövő valamennyi kombináció egyszerre jelenik meg előttünk. A kötetcímadó vers pedig eleve átirata „Az idő papagájosan akkor” kezdetű versnek. Ebben a szimultaneizmus úgy is értendő, hogy az több másik verset is magában rejt, amelyek a kísérletezés részét alkotó Közben című miniciklusban kaptak helyet. A síkkal összefüggésbe hozható perspektíva abban érhető tetten, hogy bizonyos szövegekből csak részleteket látunk egy-egy fekete keret miatt; a mondatok hiányosak és nem függnek össze. Erre a hiányra erősít rá az Áll a ház című vers is: egy megfejtetlen keresztrejtvény, amely mindazonáltal megmutatja, hogy az üres helyek, a kihagyások alapvető elemei a költészetnek; nélkülük elkülöníthetetlenek lennének egymástól a szavak. A ciklusban találunk rájátszást Duchamp piszoárjára, mely két fénykép egy wc-ről, le-, illetve felhajtott fedéllel, amely a „történettel” van teleírva, középen pedig, ahol a végtermék helye lenne, csak ennyi áll: csend. És valóban, ezek a betűk és mellékjelek nehezen artikulálhatók, nem lehet egyértelműen ki- és felolvasni azokat, nem engedik magukat vezényszóként vagy kinyilatkoztatásként harsogni. Ugyanakkor világos a vers ítélete is: a beat-nemzedék üvöltése magyar viszonyok között csak „kussolás”, és ezt a csendet semmilyen nyelven nem lehet szóra bírni: „Do you speak? / Sprechen Sie? / Gavarity po ruszki?”

Az Önéletrajzi kísérletek kisebb részét kitevő második ciklus, A költő ifjúkori költeményei hagyományosabb elrendezésű darabokat tartalmaz, és itt történik meg – ahogy arra Keresztury Tibor felfigyelt kritikájában – az a vallomás vagy kitárulkozás, amely az előző ciklus Könyörgés című nyitóversében puszta gesztus maradt (ti. egy nyíl rámutat a „letérdelek” szóra, amely egy térdelő ember alakjára van formázva). Az Úr ugyanakkor a kötet végére profanizálódik, hatósági személlyé válik: a záróversben egy igazoltatásnak leszünk tanúi a határátlépő vonaton. A csend pedig lassan hallgatássá alakul át, amely felszámolja a hagyományt (az Ady Endrének című versben csak Ady önállításainak tagadásait találjuk), és nélkülöz mindenfajta transzcendenciát vagy metafizikai reményt, mint a Tandorinak dedikált Tárgyak fegyverek között: „A levegőben repülnek a dolgok. / És mi csak hallgatunk. És elhallgatunk.”