Veres Péter: Őszi változatok

Veres Péter nem sokkal halála előtt két kötetet tett le olvasói asztalára: a Szülőhazám, „Hortobágy mellyéke” (1968) volt az egyik, olyan szociográfia Balmazújvárosról, amelyik a hatvanas évek végi jelen és a harmincas évekbeli múlt összevetésén alapszik. A múltat önéletrajzi írásai, szegényparaszti sorstársairól rajzolt portréi, rövidprózái és költeményei, a „napszámos-énekek” jelenítik meg, szemléltetik. A jelent pedig azok a beszámolók, riportok, beszélgetések, amelyek szólnak ugyan az értelmiség helyzetéről, a „kétlakiak” munkájáról, ám középpontjukban ismét a paraszt áll, a mezőgazdaság szocialista átszervezését követően. A könyv „előbeszéde” mintegy mentegetőzik: úgy lehet gondolni, azért szedett össze annyi mindent a múltról, mert szerette volna, ha megvilágosodna, „milyen sorstól, milyen élettől szabadított meg minket a szocialista forradalom”. „Így is van: ezért is – érvel, a megnyerés retorikájával, így folytatva: – De nemcsak ezért. Mert aki a szokásos himnikus folytatást várja, némileg elkedvetlenedhetik: hisz itt a régi gondok után újak következnek”.

Az új gondok némelyike, nem a tényfeltáró tárgyilagosság igényével ugyan, de felvetődik az Őszi változatokban is, a mindennapi megélhetésről, anyagi bajokról a szellemi igénytelenségre és az erkölcs romlására helyezve a hangsúlyt. A szociográfustól átveszi a szót a morálfilozófus, pontosabban az az „avas fejű öreg muki”, akinek – kellő öniróniával – a környezete szemében látja magát a kötet második ciklusának novelláiban az alanyi elbeszélő. Ő a Kis őszi vihar és A pátriárka István bácsija, aki feleségével, Erzsébet asszonnyal együtt – „ha valaki a faluban ismerné a görög regét” –, mint Philemon és Baucisz, „a boldog, mert szerelmes szép öregség példaképei”. Vén korukra a néni hozzászokott, hogy az ura nem a saját gyerekeivel törődik, gyengéden a szemére is hányja: „Mindig ilyen voltál világéletedben. Csak a kör meg a párt meg a szövetkezet meg a községháza”. Igazából egyetlen gondjuk van: a vejük veri a lányukat, s ügyelniük kell rá, „ki ne hallatszódjék a családi háborúság”, mert azonnal megszólnák őket a kárörvendők. A pátriárkát családtagjai, főként gyermekei életvitele aggasztja. Hogy a vejük iszákos, a menyük „lusta debella”, hogy a fiuk az egyik munkahelyet hagyja ott a másik után, hogy a lányuknak lehet majd diplomája, „de rendes asszony őbelőle már sohase lesz”. A Pátriárka elbeszélőjének nőideálja és családeszménye kísértetiesen hasonlít a csaknem húsz évvel korábbi kisregény, a Rossz asszony történetmondójáéhoz. Talán még vádlóbb lett a hangja – István bácsi bölcsködésében oda jut, hogy „a párt és a kormány is hibás, nagyon eleresztette a gyeplőt ezekben az életdolgokban”, miközben a politikában „tán néha túl keményen is” fogja. Egyszer nagyon elragadja az indulat, „ha mán a nyelvemen van, csak kimondom – kurvákat tenyésztünk »nagyüzemileg«”.

Az előadás módja néha közhelyes, publicisztikus és propagandisztikus, ellentétben az első ciklus, az Önéletrajzi történetekével. Ezen – a Számadás, illetve Az ország útján kiegészítésének vagy folytatásának tekinthető – emlékezések még azt a paraszti világot, falusi környezetet elevenítik fel, amelyiknek a tárgyai, használati eszközei, munkafolyamatai mára az ismeretlenség erejével hatnak, épp úgy, mint az ízes beszélt nyelv, fordulataival, mondásaival, tájszólási elemeivel. Az elbeszélésekben ritka az a szókapcsolat, mint „inarogyi Balázzsá zsugorodni”, „botra beszélést elkezdeni” vagy „szalmajankónak” lenni – a memoártöredékek viszont dúskálnak bennük. Olyan hangulatfestő szavakban, mint „pittyeszgeti” a száját, dongók „zsönyögtek”, egyedi megnevezésekben, mint „hinc-hánc kölyök”, „lánynak csatri”, „tyúkászó latorlegények”, azaz lányokra vadászók, körülírásokban, mint „apró szerelmi ügyeink, kis hajladozások erre is, arra is”. Kiveszésre ítélt igék tűnnek fel: hajkászni, caflatni, csergetni, utána esni valakinek, azaz epedni érte. Különösen a Mostohaapa és az Egy házasság története, a születése „körülményeinek”, törvénytelen gyermek voltának, illetve a Nádasdi Juliannával való megismerkedésének, udvarlásának, majd a várva várt kommün idején „erőszaktevő zsarnokként” kikényszerített „esküvőjüknek” az elbeszélése eleven, érzékletes, sőt humoros is. A Hidat verünk a Borsaván és az Iklad annak a két nyárnak – 1939 és 1940 – az emlékei között tallóz, amikor a legnagyobb dologidőben, aratáskor munkaszolgálatra vonultatták be, mint törvényen kívüli, megbízhatatlan, „destruktív baloldali elemet”. Efféleként megbélyegezve hívják meg a lillafüredi írótalálkozókra, s szólal fel 1942. november végén a magyarság legnagyobb kérdésének a megmaradást tartva, az író munkájának pedig a nép, a közösség kifejezését. Már az ekkori szereplésével kapcsolatban felmerül azonban benne a kérdés: „nem bújhattunk ki osztálybőrünkből, szektás lelkünkből?” – és az ezt követő két memoárrészlet (Hogyan lettem miniszter? És hogyan mondtam le?) alapján a felelet határozott igen lehet. Egy helyütt „balga-jóhiszeműnek” mondja magát, ám távol áll attól, hogy teljesítse saját parancsát: „Ideje a vesénkbe nézni! Még az önmagunk veséjébe is!” Az 1947-es választási körútját ecsetelve elfeledkezik a kékcédulás csalásokról. Az őt miniszteri székekbe emelő parasztpárt tagságáról megsemmisítően ítélkezik: „elég sok kótyagos vadparasztunk és gőzfejű nacionalistánk” van. És latolgatja, hogy „legbelső valójában ki volt, mi volt Rákosi Mátyás”, akiben ő soha sem érezte a „zsarnok-zsenialitást” és „nem problémázott azon, hogy Rákosi alkalmas-e Rákóczi és Kossuth utódjának a magyar nemzet számára”. Mindezzel kapcsolatban kritikusa, Peéry Rezső „kínos gonddal ápolt tudatlanságot”, „nem meggyőző erejű tájékozatlanságot” emlegetett, s hogy az eredmény: „túlságosan szende, problematikus hitelű helyzetkép és szellemi önfelmérés”. Veres Péter, jó érzékkel, számított efféle vélekedésekre is, amikor hangsúlyozta, emlékirata csupán „adalék” a történészek számára – s egy a fontos, hogy „irodalom legyen”.